A néptelen, sötét utcák egyikén aztán Lion újra elvégezte a teleportáló varázslatot, így rövid idő alatt társaik mellett találták magukat a tengerpari barlangban. Az épp őrködő Anter döbbenten kapta fel fejét érkeztükre: zilált, véres, megtépázott külsővel érkeztek, és emellett Landras még egy szintén véres, hálóruhás, ájult fiatal lányt hozott az ölében...

Anter még nem kérdezett. Azonnal felugrott, és a hamvadó tüzet gyorsan felélesztette, majd egy takarót terített mellé. Az elf óvatosan letette terhét, majd csendesen megszólalt:

- Üdv! Volt egy kis összetűzésünk.

- Azt észrevettem. Hozok vizet a lánynak. Ti menjetek mosakodni a patakhoz. Van sérülésetek?

- Szerencsére nincs. Hagyd Rykent és Farrot aludni, nekünk nem kell elsősegély. A gazfickók öten voltak, és váratlanul ütöttünk rajtuk. Sajnos, későn érkeztünk, mert az orgyilkosok előzőleg majdnem mindenkit kivégeztek a házban. Akkor tudtunk már csak beleavatkozni, amikor - utolsóként - a lány következett volna. Ő így maradt életben – magyarázta a fiatal lovag.

A fiatal nő mozgolódni kezdett. Anter épp visszaért a pataktól a vizes tömlővel. A mágusnövendék mellétérdelt, és egy vizes ruhával megtörölte az elgyötört, félelemtől reszkető szőke teremtés arcát. Közben halkan beszélt hozzá, hogy megnyugtassa. A két harcostárs nemsokára visszatért a mosakodásból és át is öltöztek. A tűz mellé telepedtek, hogy két pihenő társukat ne zavarják. Közben Sannah - így hívták a lányt - kissé megnyugodott, mert látta, hogy nem akarják bántani. Felült, beburkolózott a takaróba és a lángokat bámulta. Felsóhajtott és a három férfire nézett:

- Köszönöm, hogy megmentettetek a gyalázattól és a meggyilkolásomtól. Téged felismerlek, lovag – fordult Lion felé. - Apámnál többször láttalak már.

- Valóban láthattál – ismerte el. - Mondjuk úgy, hogy üzleti kapcsolatban álltam vele. Viszont nem gyöngyöt vagy más árut vásároltam, hanem általa - időnként - fontos információkhoz jutottam.

- Értem. Körülbelül fél éve avatott be a titkos tevékenységébe, így én is tudok valamit a városban folyó eseményekről.

Ezt hallva - megmentői halkan kérdezgetni kezdték, tudja-e, kik lehettek a család támadói. A lány először kissé akadozva, majd felbátorodva vázolta fel a Pearlben jelenleg uralkodó állapotokat.

A hatalmon lévő kereskedőcsaládok közötti véres leszámolások hat-nyolc hónapja kezdődtek. Akkor érkezett egy idegen, bűverővel rendelkező, tar fejű férfi a városba, és az egyik helyi hatalmasság vendégszeretetét élvezte. Bujtogatta vendéglátóját a városi tanács tagjai ellen, és mágiával támogatta őt. Aztán ez a tanácstag magához ragadta a teljes uralmat. Az ellenzék hamarosan szó szerint elfogyott. Mindenki, aki tiltakozott az új rendszer ellen, másnapra halott volt, családostul. Aztán azok következtek sorra, akik próbáltak semlegesek maradni...

- Édesapám ekkor döntött arról, hogy tájékoztat és belevon a titkos információs hálózatba – magyarázta. - Tudta, hogy előbb-utóbb minket is megtámadnak. Tett óvintézkedéseket, de azok sajnos – a következmények ismeretében - nem voltak elegendőek. A családunkat az éjjel érte utol a gyilkosok keze. Immár teljesen magamra maradtam. Tisztában vagyok azzal, hogy a városba nem mehetek vissza, mert amint felbukkannék a házunkban, azonnal megölnének – zárta le a helyzetismertetést.

Lion a tar fejű mágus említésére érdeklődve kapta fel fejét, de arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Megvárta, hogy a fiatal nő befejezze mondandóját.

- Sannah, le tudnád pontosan írni, hogy néz ki ez az idegen mágus? - kérdezte, amint a lány elhallgatott.

- Igen – bólintott. - Nagyon jellegzetes figura. Magas, szikár férfi. A feje, mint egy halálfej, annyira mélyen ülnek a szemei, és félelmetes, vörös villanások látszanak benne. A kopasz fejére egy tüzet okádó kígyó van tetoválva.

- Hm... egy tűzvarázsló! Mit keres vajon itt, és miért érdeke a zavarkeltés? - tűnődött Anter.

- Gondolkozz, barátom! A tartományban ez a város a legforgalmasabb kikötők egyike. Fontos kereskedelmi gócpont. Ha a működése megbénul, az egész környék kiszolgáltatott lesz – szólalt meg mögöttük Ryken. - Valaki a háttérben nagyban játszik, és hamiskártyás módszerekkel keveri a lapokat.

- Nem akartunk felébreszteni, Mesterem!

- Nem is tettétek. Megéreztem, hogy valami történt. Az viszont furcsa, hogy a városban járva egyikünk sem érezte ennek a fekete mágusnak a jelenlétét...

- Erre azt hiszem, én tudom a feleletet - szólalt meg a lány. - Néhány napja történt, hogy hajóra szállt a városvezető társaságában. Északnak indultak. Hogy hová? Nem tudni, mi az igazság, de azt beszélték a kikötői emberek, hogy valami nagy hatalmú démonhoz készültek.

- Értem. A tűzvarázsló vagy el tudja tüntetni a mágiája nyomait, vagy gyengébb nálunk – latolgatta Anter.

- Vedd inkább számításba az első eshetőséget, készülve a rosszabb verzióra! Valószínűleg erős mágus – tűnődött Sir Arden. - Megint a Fekete Démon van a háttérben. Így kezd összeállni a kép.

- Vagyis?

- Morodas árulása ezek szerint nyilvánvaló volt előtte, azért hagyta, hogy alvezérével viszonylag könnyen végezzünk. A „jobb kéz” azóta ez a varázsló-pap lehet. Mindenütt, ahol a jelenlegi hatalom sebezhető, lecsapnak. Gyengítik a fennálló rendszert, hogy a Démon előkészítse saját terve véghezvitelét. Eddig sem volt könnyű az élet a tartományban, de ezután még véresebb csatározások, belharcok várhatók. A tartomány uralkodó elitjének tagjait egymás ellen fordítani gyerekjáték, hiszen mindegyik nagyobb szeletet akar megkaparintani magának a „tortából”.

- Így van. Jól látod a helyzetet. És még nagyobb baj lehet, ha a határon is átcsap néhány portyázó zsoldoscsapat – jegyezte meg Ryken.

- Háború lehet belőle - fűzte hozzá elgondolkodva Lion. - És veled mi lesz, Sannah? Mivel nem mehetsz vissza a városba, vannak valahol máshol rokonaid, akik segítségére számíthatsz?

- Nem, nem mehetek vissza, és már nincs is miért. Északon él még egy nagybátyám. Talán ő befogad. Nála megtanulom a fegyverforgatást. Utána jöhet a bosszúm. Elkapom azt a nyomorult tűzvarázslót, ha addig élek is!

- Egyedülálló, fiatal nőként utazni a lehető legveszélyesebb dolog.

- Tanultam ugyan egy kis mágia-alapot, de ahhoz nem eleget, hogy meg tudjam védeni magamat vele.

- Ha megtámadnak, nincs esélyed. Ha a társaságunk nem zavar, tarts velünk egy darabig.

- Ha a társaságom nem hátráltat benneteket, köszönettel elfogadom. Veletek fogok utazni. Azt is megköszönném, ha ráérő időtökben segítenétek, hogy megtanuljam a fegyverek használatát.

- A csapatunkban sűrűn lesz alkalmad gyakorolni, éles helyzetekben is. Veszélyes „vizekre evezünk”...- szólalt meg egy álmos, rekedt hang. Majd a barlang mélyéből előlépett a törpe.

- Jó reggelt mindenkinek! Hölgyem, a nevem Farro, és szívesen tanítalak harcolni - tette hozzá.

- Áh... felébredt a házi mormotánk - üdvözölte vigyorogva Landras. - Megint lemaradtál egy jó kis összetűzésről.

- Mint mondtam, lesz még benne részünk eleget. Mármint, ha jól vettem ki a szavaitokból.

- Tökéletesen átlátod a helyzetet - bólintott az elf.

***

A csapat másik része eközben - kisebb vargabetűkkel - szintén találkozópontjuk felé tartott. Meglátogattak egy városszéli fogadót, és elhintették, hogy keletre, Zar városába tartanak, mert kíváncsiak a nemsokára kezdődő hagyományos lovagi viadalra. Egy vidéki kisnemesi családként mutatkoztak be. Még az utat is megérdeklődték, amikor elindultak pihenőjük után. Majd, amint Arasus - mágikus képességei használatával - érzékelte, hogy senki nem figyeli őket, és senki sincsen a közelben, egy olyan erdei ösvényre fordultak, ami északra vezetett. A lehető legcsendesebben léptettek, mert az erdő, bár még csak most zsendült, sűrű volt, nem láthattak messzire benne.

Már jó darabot haladtak a leveleiket bontogató fák között, amikor Arasus sólyma nyugtalanul toporogni kezdett gazdája vállán, majd szárnyra kapott. Ezzel szinte egy-időben Hawk lova megállt és horkantott, jelezve gazdájának, hogy idegen van a közelben.

A lovag kezével jelzett társainak, hogy az ösvény mentén, a kissé beljebb heverő sziklák takarásába kell húzódniuk. Némán és gyorsan tették, hiszen nem tudhatták, ki van előttük. A ló jelzése pedig nem ígért semmi jót. A pap suttogva kántálni kezdett rejtekhelyükön. Majd koncentrált, ahogy a bűvölő ige kifejtette hatását. Ilyen módon megtudhatták, embert vagy más élőlényt vetett útjukba a Sors keze.

- Két ork... feljebb, az erdőben fosztogatnak. Az utunk éppen arra vezet - suttogta társainak.

- Elani, te maradj hátra a Knight-testvérekkel! Mi megnézzük, mi a helyzet. Nem tudunk kerülni, az orkok meg nem egy békeszerető népség.

- Jó. Ismerem a fajtájukat. Egyszer, régen néhány rám támadt. Nehezen menekültem ki élve a mancsaikból, de ők ott maradtak - fűzte hozzá a lány elégedetten.

- Vigyázz a testvérekre és magadra is! A sólyommal majd üzenünk - nézett rá Hawk.

A nő válaszul csak bólintott. Társaik elmentek, és ők még jobban elrejtőzködtek a sziklás-bozótos sűrűben. A lovakat a társaik mind hátrahagyták, mert - Hawk és Elani hátasa kivételével, amelyek kitanult, okos állatok voltak - az orkok szaga megvadította volna őket. A lovag és társai tehát, gyalog indultak felfelé.

A három férfi óvatosan haladt előre az ösvényen. Kezeiket fegyvereiken tartva lopóztak. Előttük ritkultak a fák. Az ösvény egy tisztásra futott. A két ocsmány, kétméteres termetű lény dörmögve, vicsorogva, válogatás nélkül dobálta szét a halottakat, elpusztult lovakat, és az ott álló szekereken talált holmikat. Támadásukkor nem kíméltek senkit és semmit. Egy anya - nem messze tőlük - holtában is szorította félévesforma gyermekét. A kicsi felnyöszörgött. Életben volt. A három férfi egyetlen pillantással határozott. Gyorsabbnak kellett lenniük a nagydarab orknál, aki meghallotta az apró életjelt. Ki akarta tépni a halott anyja öleléséből a csecsemőt, hogy egy fához csapja. Az otromba gyilkológép elé ugrottak. Az felmordult, mire társa is odacammogott. Összecsaptak. Hawk magára vállalta az egyiket, míg Tenoro és a pap vállvetve küzdött a másik ellen. Kissé távolabb csalták őket a kisgyermektől. Az orkok követték őket, össze-vissza csapkodtak hatalmas, éles bárdjaikkal, de ellenfeleik fürgébbek voltak. A csecsemő támadóját Tenoronak sikerült megsebeznie. Az fájdalmasan felhördült. Maradék agyát is köd lepte el. Nem tudott már gondolkodni. Arasus bevetett ellene egy tűzgömböt, ami felemésztette varázserejének körülbelül a felét, de sikeresen elpusztította vele az orkot. Ezután a lovag segítségére siettek, aki megsebesült a jobb karján, így nehezen fogta kardját.

Közös erővel támadtak a másik behemótnak, és erőfeszítésük sikerrel járt. A dalnok pengéje halálosan megsebezte az ormótlan lényt, aki lassan összerogyott.

Verejtékezve, lihegve engedték le fegyvereiket. Arasus fürge madara rátelepedett gazdája vállára. A pap megsimogatta tollait, majd elküldte a hátrahagyottakért. Ezután azonnal sérült társa felé fordult.