Eközben a négy kalandor és a Knight testvérek is északnak tartottak. Ők sem indultak egyenesen a vízesés felé, hanem kitérőt tettek egy kisebb városba. Legalább a kapkodó indulás miatt sebtében összeszedett úti készleteiket ki tudták egészíteni. Lova mindenkinek volt, de ruházat terén nem álltak a legjobban, főleg a lányok. Lydia kölcsönholmit viselt, mert a sajátja nem volt megfelelő a lóháton való utazáshoz. Ezen felül mindenkinek szüksége volt megfelelő vértezetre: könnyűre és erősre. A csapat legutóbbi kalandjából szép kis jutalom kerekedett ki, és ha emlékszünk, a két testvér sem teljesen üres kézzel kezdett menekülni. Így felszerelésük kiegészítése nem okozhatott pénzbeli gondot.

- Barátaim, néhány óra múlva sötét éjszaka lesz. Ismerek a közelben egy kellemes helyet, ahol éjszakázhatunk - szólt Tenoro.

- Hm... mindjárt gondoltam. Hol nem jártál még, mielőtt a csapatunk összeverődött volna?! - szólt kicsit csipkelődve Elani.

- Hol is?! Megvan: a törpék földjén, a Vashegyekben. Ott biztos nem.

- Most inkább vezess arra a nagyszerű helyre. Majd utána vacsora mellett mesélhetsz - jegyezte meg Arasus.

- Csatlakozom! Nézd, Roberto mindjárt leesik a lóról, olyan fáradt! - szólt ismét a nő.

- Még tudom magam tartani, csak menjünk, ha kell – motyogta álmosan a fiú.

- Én azért magam elé veszlek ide, Vihar nyergébe - emelte át magához a félelf nő, miután a másik ló kantárát a sajátjához erősítette. Elani lova csakhamar el is ringatta Robertot.

- Lydia, te hogy bírod?! - nézett rá a lányra Hawk.

Ő mosolyogva bólintott, jelezve, neki most még nem szükséges a segítség.

A dalnok vezetésével csakhamar egy sziklás területre értek, ahol egy kényelmes barlang szolgálhatott éjjeli szállásul. A közelben tiszta, friss vizet találtak, egy hideg vizű forrásból fakadó, pirinyó patakocskát. Miután Arasus a mentális erejével átvizsgálta a környéket, a vándorok gyorsan tábort vertek a barlangban. Fenyőágakat hordtak egy halomra, amit leterítettek takarókkal, az lett a derékaljuk. A Knight-fiú már el is foglalta rajta a helyét. A gyermek annyira mélyen aludt, hogy észre sem vette, amikor Hawk leemelte Vihar hátáról, és a hálóhelyükre fektette.

A lovakat is bevitték a barlang előterébe, és ellátták azokat. Tüzet raktak, és Elani egy kis szárított húsból, gombából, fűszerekkel ízesített, remek levest főzött alig néhány perc alatt. Míg elverték éhüket, Tenoro elmesélte, hogy egy megbízatás szólította erre hajdanán. A Mágusháború kimenetele függött attól, hogy megtalálja az - akkor ezen a környéken tanyázó - erdei népet, akik azóta már eltűntek az Idő végtelen folyamában.

Miután meghallgatták a történetet, a soros őr kivételével nyugovóra tértek a fenyőgally - ágyon. Éjszakai álmukat semmi nem zavarta meg.

A három varázsló ezalatt a Térkapun keresztül a Gyöngykikötő viszonylagos közelébe ért. Pearl mellett közvetlenül nem létesítettek átjárót az ősök, mert akkoriban még nem állt ott város, csak egy szegényes halászfalucska. Így a Kapun kilépve mágusaink még néhány órát lovagoltak a sötét éjben. Ekkor már kiértek az erdőből, sík terepen vágtattak. Messziről időközönként erős fényvillanás mutatta az irányt, merre haladjanak, majd a fényvillanások halványodtak és elenyésztek, mert keleten derengeni kezdett az ég alja. A hajnali szél tengerillatot hozott feléjük. Közeledtek. A felkelő nap előttük megvilágította a könnyű ködpárát, amiből lassan egy város körvonalai bontakoztak ki előttük: Port Pearlé. Mintha az égen lebegett volna a soktornyú csoda, mert a tenger partján épült település körül a vizet is megfestette a felkelő Nap. Az épületek fehér falait bearanyozták az első napsugarak, és megcsillantak a magasabb tornyok tetején.

A kikötő mellett hatalmas világítótorony állt, aminek fénye éjszaka a hajóknak biztos révet ígért. Ez a torony a szárazföldön is segített a vándoroknak. Messziről jelezte nekik is a város irányát, amikor sötétben lovagoltak.

A dokkok már zsúfolásig teltek hajókkal, és emberek nyüzsögtek a mólón. Pezsgett a kikötői élet. Árut rakodtak, halászok hordták ki a partra friss árujukat, az éjjeli zsákmányt. Zöldséget, gyümölcsöt, húst és élő állatot, nyersanyagokat, ruhát és fegyvert egyaránt lehetett vásárolni. Az év és a nap minden szakában óriási piac működött itt. A tenger „gyümölcsei” közül a - városnak legnagyobb gazdagságot biztosító - gyöngyöt külön megbecsülés övezte. A nyílt, utcai árusok nem árusíthatták, csak a kikötőt övező nagy kereskedőházak földszintjein lévő üzlethelyiségek. Természetesen az előkelő boltokban sem csak gyöngyöt lehetett venni. Ékszert, drágakövet, fegyvert, finomabbnál finomabb kelméket, remekmívű használati tárgyakat, bútorokat kínáltak az áruval tömött helyiségekben.

A tömeg nemcsak vásárlókat vonzott, hanem a hiszékenység és vigyázatlanság vámszedőit is, a csalókat, zsebtolvajokat. Ezért a rendre néhány fegyveres őr próbált felügyelni.

***

Az egyik kereskedő háza előtt egy - minden női tekintetet odavonzó - alak állt. Kényelmesen támasztotta a falat, és közömbösen figyelte a sürgés-forgást. Még a szeme se rebbent, ahogy egy-két kacérabb pillantás megpihent rajta. Csak akkor mutatott némi érdeklődést bármi iránt, amikor egy apró figura lépett mellé.

- Késtél - szólt bársonyosan mély hangon az érkezőhöz.

- Hm... Te is elidőztél volna, ha egy zsebes épp a saját erszényedet szemeli ki - válaszolta a kicsi, szakállas férfi.

- Akkor vedd úgy, hogy nem szóltam - biccentette meg fejét a szépfiú.

A magas, csinos férfi egy hegyes fülű elf volt. Huszonöt-huszonhét éves kor körülinek tűnt – bár az elfek korát nehéz megállapítani. Fekete, hosszú haját hátul lazán összefogva viselte, és az még így is a háta közepéig ért. Tengerkék, kissé ferde vágású szemei nyugodt közönnyel tekintettek a világba. Öltözéke kényelmes és célszerű kalandoröltözet, mégis a legkényesebb ízlést is kielégítette volna. A könnyű, de erős anyagú tunika és nadrág puhán simult testére. Minden mozdulatára kirajzolódtak alattuk az izmai. Köpenyét lazán átvetette a vállán, de csak annyira, hogy a hátán hordott íjához és az ahhoz való nyilakhoz gyorsan és zavartalanul hozzáférhessen. Lábaihoz leeresztett, nagyméretű úti-zsákjában tartotta a többi holmiját. Fegyvereit - az elfek szokásos íján kívül –, egy rövid kardot és egy tőrt, széles bőröve tartotta. Védelmére ezen felül bőrből készült könnyű vért szolgált. Az elf Landras névre hallgatott. Évekkel ezelőtt elrabolt húgát, utolsó rokonát kutatta.

Társa a törpék nemzetségét képviselte. Landrasnak csupán a derekáig ért. Arcát ezernyi apró ránc szabdalta, de bölcsességet és jóságot tükrözött. Népének különleges egyede volt, hiszen szeretett vándorolni és kalandokba bonyolódni. A kapzsiság messze állt tőle. Arcát sötétbarna, bozontos haj és szakáll keretezte. Haját úgy tartotta kordában, hogy az arca melletti tincseket varkocsba fonta. Fekete bőr ruhája számtalan zsebét csupa fontos apróság húzta. Széles bőrövén egy tőr, láncos buzogány, egy fejsze és tűzszerszám függött, no meg egy erszény. Magas társához hasonlóan, többi holmiját félvállra vetett hátizsákjában cipelte.

Elf és törpe - fura pár, de évek óta együtt vándoroltak. Összeszoktak.

- Nézd, Landras! Ott van az az utolsó, piti tolvaj! Az előbb megneveltem egy kicsit, de nem volt neki elég... Most valaki mást szemelt ki magának. Ott, azt a három vándort. De hová tette a szemét?! Hisz' azok mágusok!

- Legalább azok átnevelik, ha neked nem sikerült, feltéve, hogy nem egy tolvajklán tagja, mert akkor szép kis zűr lesz itt hamarosan - válaszolt egykedvűen a csinos férfi, továbbra is a falat támasztva, és oda sem nézve. Kis idő múlva mégis odapillantott, hogy kikre célzott társa. Magában kissé meglepődött ugyan, de arcizma sem rándult.

- Figyelmeztetni kellene őket...- javasolta a törpe.

- Mire?! Amit ők már úgy is észrevettek? Lefogadom, előbb tudtak róla, mint Te.

- Honnan veszed?!

- Onnan, hogy az egyiket ismerem. Még azelőttről, mielőtt mi ketten együtt kezdtünk volna csavarogni. Akkor még tizenéves kölyök volt, de igen erős. Azóta csak fejlődött és híres is lett. Ő az Oroszlán. Az ezüsthajú fickó...

- Az Oroszlán?! De hiszen ő még most is igen fiatal - döbbent meg Farro, a törpe.

- Máguskölyök - vigyorodott el a fekete, majd komótosan felvette zsákját a földről.

Nem veszítve szeme elől a tülekedők között a három vándort - utánuk indult. Társa, akit belül ugyan feszített a sok kérdés, mégis szó nélkül követte.

Az elf kinyújtóztatta elméjét és Liont kereste gondolataival. A fiatal mágust védte mentális ereje, de érzékelte a furcsán ismerős rezgéseket. Jelzett társainak, majd mindhárman megálltak, és kutatva néztek a tömegbe. A tolvaj megpróbálta az alkalmat kihasználni - vesztére. Nem is Lion vagy Ryken állította meg. Anter késedelem nélkül reagált, ahogy egy tehetséges tanítványtól elvárható. Bár kissé elvetette a sulykot...

A zsebtolvaj keze szó szerint ragadni kezdett, de az egyik ház falán, eléggé magasan. Ugyanis egy megidézett légörvény odacsapta, és a ragadós masszától, amit Anter még ráküldött, odatapadt. Lábai embermagasságban kapálóztak a levegőben. Ijedten kezdett visítozni, hogy szedje le valaki.

A három varázslót azonnal körbevette néhány gyanús külsejű alak, és hangoskodni, erőszakoskodni kezdtek. A mellékutcákból pedig jött hozzájuk az erősítés. A móresre tanított tolvaj tényleg egy klán tagja volt... A környék egykettőre kiürült, és a kikötő népe tisztes távolságból figyelte a fejleményeket.

- Miért nem támadtak meg téged is, barátom?! - furcsállotta Landras, Farrohoz fordulva.

- Ezt én sem értem... Ha engem nem, akkor őket miért? Szerintem az esetemben még kerülni akarták a feltűnést – egy nagyobb zsákmány lehetőségére várva. De az ismerősöd bajban van. Illene segítenünk neki!

- Ez csak természetes. Egyúttal viszont jeleznem kell nekik, hogy itt vagyunk - vette elő íját az elf, és egy nyílvesszőt eresztett meg a leghangosabb támadó felé. Annak rögtön a torkán akadt az ordibálni-valója, amikor a nyíl átfúrta a gégéjét. Ömleni kezdett a vére az utcakőre. Hangosan hörgött, aztán összeesett. Többé nem mozdult, azonnal vége lett.

- Szép lövés – bókolt elismerően társának a törpe.

Landras nem válaszolt. Elégedett pillantással nyugtázta Farro szavait, de figyelmét a mágusokra és a támadóikra összpontosította.

Az ezüst-szőke férfi szeme megvillant, és arcán egy rövid pillanatra mosoly látszott. Évek múltán is megismerte egykori harcostársa stílusát. Egyelőre nem akarta szabadon engedni energiáit, mert még mindig túl közel volt a nézőközönség, így két társával kardot ragadott. Egymás hátát védték a rablóbandától. A fekete hajú elf és társa szaladni kezdett feléjük. Futás közben a hegyes fülű férfi még megeresztett néhány nyílvesszőt, ami jótékonyan csökkentette a támadók létszámát.

- Üdv, Landras! Örülök, hogy összefutottunk - üdvözölte Lion az érkezett duó általa ismert tagját. A törpe felé udvariasan bólintott.

- Neked is a legjobbakat, Sir Karleen! Nem hagyhatom, hogy engem kihagyj a jóból - vigyorodott el a fekete, miután átvágták magukat a támadók gyűrűjén, és a mágusok mellé értek.

- Pedig kerülni akartuk a feltűnést - mordult elégedetlenül Ryken.

- Úgy tűnik, vártak rátok. Az enyveskezű az imént még Farro barátom kizsebelésével próbálkozott.

- A tiltakozásomat és a nevelési módszeremet akkor a klán nem kifogásolta - tette hozzá a törpe, miközben jobbra-balra vagdalkozott ugyanúgy, mint a többiek.

Csattantak a fegyverek, törtek a csontok, folyt a vér. Egyre nagyobb kupac halott feküdt és haldokló vonaglott a lábaiknál, de a többi, ennek ellenére szinte vakon támadott.

- Hm... sose fogytok el?! Cimborák, ideje lenne lelépni valami nyugisabb helyre. Túlerőben vannak, és harci mágiát nem használhatunk, ártatlan vér folyna - gondolkodott hangosan az elf.

- Ha ez a vágyatok... - tett egy gyors mozdulatot Lion, mire a városon kívül találták magukat. Mind az öten lihegtek még az előbbi összecsapástól.

- Mindenki egyben van? - kérdezte Ryken. A többiek bólintottak. Csak kisebb sebesüléseket szereztek.

Ellenfeleik ezalatt döbbenten nézték az öt kalandor hűlt helyét. A bandafőnök a fejét vakarta:

- Hihetetlen! Eltűntek, mintha teleportáltak volna, pedig a Kapuk segítsége nélkül senki nem képes erre. Hogy ezért mit fogunk kapni a Démontól!

***

A tengerparti sziklák labirintusában a mágusok már előzőleg találtak egy megfelelően rejtett, tágas barlangot, amit dagálykor sem lepett el a víz. A lovaikat is ott hagyták, mielőtt Port Pearlbe bementek volna. Most mindannyian itt táboroztak le éjjelre. Egy közeli kis patakban megmosakodtak, rendbe hozták magukat. Alkonyodott. Kicsi tábortűz mellett ült az öt férfi. Már megvacsoráztak. Lion közölte velük szándékát, hogy éjjelre vissza akar térni Pearlbe, de egyedül. Meg kellett keresnie valakit, aki reményei szerint némi információval rendelkezett. Ezért érkezett a kikötővárosba.

- Amondó vagyok, hogy mégsem kellene egyedül menned. Mivel a társaid még nem jártak a városban, nem akarsz újabb veszélyhelyzetet, ez érthető. Én viszont remekül kiismerem magamat. Elkísérlek - jelentette ki az elf.

- Rendben - mosolyodott el Lion. - Úgy, mint régen?!

- Úgy - bólintott a fekete, miközben vidám szikrák táncoltak tengerkék szemeiben.

- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg Farro.

- Mondd, barátom!

- Az imént te átteleportáltál bennünket ide, holott eddig úgy tudta mindenki, hogy a Kapuk nélkül ez lehetetlen. Mégis lehetséges?

- Valóban. Nagyon ritka, hogy a Kapu nélkül képes rá valaki. Én igen, mint tapasztaltátok. Hosszú időbe telt, míg megtanultam. A tanulás egymagában viszont nem elegendő hozzá. Megfelelő mágikus képességekre is szükség van, amivel születni kell, és ez a képesség nagyon elvétve fordul elő.

- Értem.

Ryken kinézett a barlangból, majd visszatért hozzájuk, és megszólalt:

- Sötétedik. Indulnotok kellene!

- Megvárom a teljes sötétet. A holdak ma alig fognak világítani. Megint teleportálni fogunk, hogy a városkapunál ne legyen nyoma, merre jártunk.

- Honnan ismeritek egymást? - fordult az elfhez Anter.

- Hosszú történet, de röviden összefoglalom - mosolyodott el a kérdezett. - Vagy öt éve, mindketten egyszerre, ismeretlenekként kerültünk pácba egy martalóctámadáskor, fent, északon, Gornában. Az ottani fogadó szállóvendégei voltunk. A határ túloldaláról egy portyázó csapat jött át rabolni. A fogadót szemelték ki, mert az a város határában állt, és sok vendég fordult meg benne. Gazdag zsákmányt ígért nekik. Kissé keresztülhúztuk a számításukat - mosolyodott el zordan ismét Landras. Majd folytatta:

- Jól össze tudtunk dolgozni. Már kölyökként úgy verekedett, mint az oroszlán, aztán a név rajta ragadt - célzott Lionra.

- Hm... de te is legalább úgy küzdöttél, mint egy falka dühös farkas, meg a húgod is - hangzott a válasz. - Igaz is! Már meg akartam kérdezni, hogy hol hagytad. Férjhez ment?

- Nem. Nem sokkal azután, hogy útjaink elváltak, megtámadtak minket, és amíg engem lefoglaltak, addig őt elvitték... azt sem tudom, kik, miért és hová. De egynek, a vezérüknek a rusnya képét bárhol megismerném. Mint egy róka, olyan volt. Ha jól hallottam, a csahosai Morodasnak szólították - válaszolta komoran a férfi.

Anter épp ivott a kulacsából. Meglepetésében félrenyelt és köhögni kezdett. De Lion és Ryken is jelentőségteljesen néztek egymásra.

- Morodas? Pár napja futottunk össze vele, de már nem mondhat erről semmit... Megtámadott az embereivel minket Anathban. Ha akkor tudtam volna, hogy mi történt veletek, a halála előtt módot találtam volna rá, hogy kiszedjem belőle, hol a húgod. Valószínűleg vagy a várába vitte, vagy a Démonhoz. Ezt illetően Sayaka, a banya rendelkezhet még esetleg információval.

- Értem - hajtotta le a fejét szomorúan az elf, majd hirtelen felnézett és így szólt:

- Bárhol van, akkor is megtalálom! Érzem, hogy él.

- Egy a célunk. Folytassuk együtt a keresést - javasolta Ryken, mire a többiek bólintottak. Röviden elmesélték Landrasnak és Farronak az eddig - velük - történteket, hozzátéve, hogy a csapat másik felével kell minél előbb találkozniuk. Majd Lion kinézve az égre nézve megállapította, hogy eléggé besötétedett, tehát indulhatnak. A fekete elffel együtt egy pillanat alatt eltűntek.

A Gyöngykikötő néptelen útjain csak néha koppantak egy elkésett járókelő léptei. Néha az őrjárat zörgött végig a macskaköveken, egyébként mindenütt baljós csend honolt. A homályos és szűk utcákat, sikátorokat egy-egy fáklya fénye világította be halványan. Egy mély-sötét sarokban mozgás támadt, de apró nesznél többet az sem okozott. Két sötét köpenyes alak tűnt fel a semmiből. Kézjelekkel és telepátiával érintkeztek. Az, aki a fejére húzta köpenye csuklyáját, mutatta, céljuk a mellettük álló nagyobb polgári ház.

Fekete hajú társa bólintott. Máris a kapu előtt álltak, behúzódva a bolthajtás alá. Döbbenten vették észre, hogy a vasalt, nehéz tölgyfa ajtószárnyak résnyire nyitva vannak. Bajt szimatoltak, mert egymásra nézve azonnal a köpenyük alatt elrejtett kardjaikért nyúltak. Minél kevesebb mágiával akarták megoldani a helyzetet, hogy lehetőleg ne hagyjanak érzékelhető varázslat-nyomot maguk után. Lion a különlegesen éles látását és helyismeretét használva megállapította, hogy az udvaron két idegen rejtőzött: egyikük a bejárat bolthajtása alatt, belül, a másik a lakószobákhoz vezető feljáró előtt. Telepátia útján mindezt azonnal közölte Landrassal, majd némán, szinte láthatatlanul besiklott a keskenyre nyitott ajtórésen. Szerencséjére a figyelőt az érdekelte, mi történhet odabent. Lassan megfordult ugyan, mert úgy rémlett neki, mintha egy árnyék közelített volna felé, azonban kiáltani nem volt ideje. Az Oroszlán tőrétől találva, hang nélkül rogyott a földre.

- Szép munka - szólt neki gondolatban Landras. - Hol rejtőzik a másik?

Lion csak egy kissé megbiccentette a fejét a másik behatoló felé, de a fekete éles szemeinek ennyi elég volt.

- Már látom. Most én jövök - jelezte némán az elf, és hang nélkül vette elő íját. Halk szisszenéssel repült ki a halálos lövedék. A másik behatolót is sikerült csendben likvidálni. A fal mellett, az árnyékba olvadva közelítették meg a lépcsőt, mert feltűnően nagy volt a csend. A boltív alatt észrevették a saját vérükben fekvő házőrző ebeket. Mellettük egy vékony alak feküdt hason, természetellenesen kicsavarodott végtagokkal. Halott volt. Lion megismerte, hogy az illető a házban lakó és szolgáló inasok egyike volt. Komoran néztek össze.

- Úgy látszik, még többen vannak... - jegyezte meg az elf gondolatban.

- Igen. Kénytelen vagyok mágiát használni... - elégedetlenkedett az Oroszlán, majd pillanatok alatt megállapította:

- Még négy élő embert érzékelek odafönt. Három idegen. Legyünk óvatosak.

Nesztelenül suhantak fel a lépcsőn az emeleti szobák felé. Az egyikből hirtelen sikítás hallatszott. Mindketten arra kezdtek rohanni. A gazda leányát épp akkor támadták meg. Sir Karleen jelezte az elfnek, hogy a szobában mindhárom támadót érzékelte. Berontottak az ajtón, ahonnan sikoltozás, dulakodás és harsány röhögés szűrődött ki a folyosóra. A három zsoldos a lányt cibálta, nyakához tőrt tartva. Meg akarták erőszakolni, és utána vele is végezni, mint az apjával, és a ház egész népével. A tőrt tartó kézből hirtelen kiesett a fegyver. Landras pontosan találta el a martalóc szívét. Az elf az ajtóból hajította villámgyorsan oda a tőrét. A lány a támadójával együtt esett a földre, de ő életben maradt. A másik két orgyilkos szembefordult a két érkezővel. Kardjaikat méreggel preparálták, de Landras és Lion érzékeny orra azonnal megérezte a veszélyes szert a pengéken.

Az Oroszlán ezért kénytelen-kelletlen egy újabb apró mágiához folyamodott. A méreg összetételét alaposan megváltoztató varázslata hatására a két kardpenge olvadni és zsugorodni kezdett, gazdáik legmélyebb döbbenetére. De még így sem adták fel. Máris újabb penge villant a kezükben. Az egyikük olyan bravúrosat szándékozott dobni, mint a fekete elf belépője volt, de nem jött neki össze. Meglepődve nézte, hogy a tőre repülés közben megfordul, és egyenesen felé tart. Idejében feleszmélve ellépett, így nem kapott halálos sebet. A penge markolatig hatolt húsába, átszúrta a jobb vállát, a vérét pedig a fehér falra és a lány ágyneműjére fröcskölte. Ezt a karját a zsoldos már nem tudta támadásra használni. A bal karjával is csak esetlenül hadonászott. Landras hamarosan megadta neki a kegyelemdöfést.

Az utolsó menekülésre fogta volna a dolgot, de egy kis tűzgömb megállította, amikor a lépcsőkön lefelé rohant volna. Legurult a fordulóba, üvöltve fetrengett kínjában, majd lassan elcsendesedett. Szénné égett maradványait a két férfi undorral kerülte meg, amikor a takaróba csavart, ájult lányt elvitték magukkal. Lion még a távozásuk előtt elvégzett egy újabb apró varázslatot, hogy a mágiahasználatuknak nyoma se maradjon. Sietve, mégis észrevétlenül távoztak. Az utcában most is csend honolt. A szomszédok a gyanús zajokra ki sem merték dugni az orrukat, hiszen a városban szinte minden nap történt ilyesmi. Féltek, hogy a következők ők lehetnek.

A csodás, ragyogó felszínű Gyöngy már egy ideje mocskos, zavaros belsőt rejtett...