Az utóbbi időben igencsak rájárt a rúd a kávézóra. Először ugyebár az ajtóüveget törte ki egy vendég, majd összetört egy asztal, vele együtt fogyóeszközzé váltak a tányérok, végül egymás után két polc is leszakadt. Utóbbiakhoz mellesleg semmi közöm nem volt. Matt szerint valaki megátkozott minket, amit érthető okokból nem igazán vettem komolyan. Mindenesetre a napi bosszúság ettől még megmaradt. Peter ennek orvoslására – és Matt unszolására – végül szakembert hívott. Ez önmagában nem érdekelt volna, hiába kezdtem beletörődni a kisvárosi életmódba. Egyszerűen továbbra sem tekintettem ezt a helyet többnek, mint életünkben egy rövid megállónak. A hétköznapi feladatok kezdtek mégis érdekessé válni, mikor a Cross vállalkozás munkatársaként éppen az a srác toppant be főnökével a kávézóba, akivel Erint láttam és hallottam a fesztivál előtt beszélgetni. A sors nekem hízelgett, mivel végre esélyem nyílt kideríteni, miről lehetett szó.  

Miután Peter megegyezett velük a részletekben, az idősebb pasi magára hagyta a srácot, aki csak eddig tűnt igazán lelkesnek. A javítás első felét hátul kellett megcsinálni a raktárban. Miután kiszolgáltam a vendégeket a déli csúcsforgalomban, és Peter is kiugrott valahova, Matt–re bíztam a többit. Összeütöttem egy kávét megérzés alapján, és hátramentem, hogy ellenőrizzem, mi újság Erin barátjával. A legkedvesebb mosolyommal köszöntem rá, mire ő felöltötte mézvigyorát. Elvette a kínált poharat, és belekóstolt.

– Nem tudtam, hogy szereted, így tippeltem – mondtam bocsánatkérőn.

– Forrón, szóval tökéletes.

– A nevem Rooney – nyújtottam kezet. Zöld szeme elbűvölően villant. Gyanítottam, ez is a sárm része.

– Luka.

– Mit gondolsz, sokáig fog tartani, míg rendbe teszed?

– Komolyan érdekel? – nézett rám hitetlenül.

– Igazából úgy éreztem, illik rákérdeznem – nevettem, és belementem a játékba. Abból, amit a fesztivál előtt hallottam, biztosan tudtam, több van Lukában, mint elsőre hinném. Nem tűnt különösebben ravasznak, vagy titkolózó típusnak. Egyelőre viszont még várnom kellett. – Ha bármire szükséged van, csak szólj – kértem, mikor Matt hívó hangját hallottam.

– Úgy lesz – ígérte, ahogy előre siettem.

Volt benne valami különös, ami azt súgta, lehet nem lesz olyan egyszerű dolgom, de nem maradt sok időm ezen töprengeni. Matt az egyik asztalnál sürgölődött rosszkedvűen, ahol egy neveletlen kisgyerekkel szenvedtek a szülei. Mindez nem akadályozta meg a kölyköt, hogy két tányért is valahogy a földhöz vágjon süteményestül. Újabb veszteség. Sóhajtva fordultam inkább az új vendéghez, és megkapaszkodtam a pultban, mielőtt a kezem megint önkéntelenül remegni kezdett volna. A város legfrissebb nyomozója, Oliver Frey állt előttem vakító mosolyával.

– A szokásosat? – érdeklődtem, mire egyetértően bólintott, és szerencsére leállt beszélgetni a mögötte várakozóval. Kávé szójatejjel, cukor nélkül.

Nem, nem a csodaszép pofija vagy az igéző tekintete fogott meg. Még csak nem is a hősiessége, vagy lelkesedése, amivel a város összes problémáját egyszerre orvosolni akarta. A tény zavart, hogy ő is New Jersey–ből jött.

Kávé szójatejjel, cukor nélkül. Szívem szerint csipetnyi ciánnal.

Fogalmam sem volt, vajon az előtt, vagy az után szabadult el onnan, hogy minket keresni kezdtek. Istennek bizonyosan volt humorérzéke, elvégre miután Miller kikerült a képből, ez a majom került a helyére, akivel a gond pontosan ott folytatódhatott, ahol az első véget ért. Túl gyanús lett volna azonban, ha beleavatkozom. Miller „betegsége” meglepetéssel ért fel, de még egy hasonló eset már mintázat, ami szálakat jelent – hozzám. Nem mehettünk el idő előtt, mikor végre egyenesen látomások vezettek a helyes úton. 

Frey nyomozó mindig adott borravalót, és mindig magára vonta a női vendégek figyelmét. A legjobban azt szerettem nézni, amint gyanú nélkül távozik, a legjobban pedig annak a biztos tudatát utáltam, hogy másnap visszajön.

– Minden oké? – érintette meg a vállam valaki. Felnézve Luka állt mellettem, hajában némi vakolattal és forgáccsal.

– Csak elbambultam – sóhajtottam. Matt szokásához híven gyanakvó pillantással figyelt minket, de feleslegesen, hiszen Peter is előkerült közben, megbeszélni a továbbiakat.

Kezdett túl zsúfolttá válni ez a nap.

*

Hazafelé újabban Jeff sulija mellett kellett elmennem. Az estére megmaradt péksüteményeket papírzacskóban szorongatva, unottan sétáltam. Hó végén ez tartott minket életben. Mennyivel könnyebb lett volna otthon maradni… Bár a szüleinket ismerve, azóta többször is elköltözhettek már. Kétlem, hogy a hiányunk megakadályozta őket ebben. Épp ellenkezőleg: egy újabb kudarc, amitől egyedül úgy lehet megszabadulni, ha továbblépnek. Nagyobbacska pofáraesés lehetett nekik az eltűnésünk, de nem a túlélhetetlen fajtából. Mégis, Jeff szentimentalizmusa kezdett átragadni rám, persze nem hibáztathattam érte. Én is vágytam egy könnyebb életre.

Sóhajtva álltam meg egy kirakat előtt, ellenben csak saját vádló tekintetem láttam. Jobban kellett volna igyekeznem, mielőtt kifutunk a rohadt időből. Kezdtem kifáradni, még ha az öcsémnek nem is vallottam be. Az állandó kétkedése és hitetlensége kimerített, ugyanakkor az ő kevésbé lelkes hozzáállását bőven kipótolta Matt nyomulása. Néha felajánlotta, hogy elkísér, de a társasága kellően kiábrándító volt anélkül is, így nem győztem lerázni. Csendben, magányosan élvezni a kezdődő fejfájást. Igen, erre vágytam.

Az új hely, ahová jutányos bérleti díjért cserébe beköltözhettünk, teljesen legális volt. Cserébe jutott víz, villany, fűtés, meg kevesebb szemrehányás Jeff részéről. Valamit kezdenem kellett vele rövidesen. Ráadásul egyre több időt töltött együtt Erin húgával.  A vele való barátkozás nagy hátránya lett, hogy a saját testvérem előtt vigyáznom kellett, mit mondok, beleértve azt a kihallgatott beszélgetést is a fesztiválról. Bármilyen felelőtlen elszólás tovább növelhette a szakadékot közöttünk. Mindez egy ostoba lány miatt, akinek valójában semmit nem jelentett Jeff. A gyűlölet lassú méregként terjedt szét az ereimben. Aztán hamarosan rájöttem, talán később kamatoztathatjuk ezt a semmiből jött barátságot. Jeff nyilvánvalóan odavolt azért a csinos kis pofiért, ez ellen úgysem tehettem volna semmit, ahogy Erin sem. Akárhányszor sétált is be a kávézóba beszélgetni a szüneteimben, néhány fal rendíthetetlenül megmaradt közöttünk. Paradox módon, valószínűleg épp ezért kerestük egymás társaságát. Mindketten sokszor csalódtunk már, megvoltak a magunk kimondhatatlan titkai, örökké idegennek éreztük magunkat… De mint egy megállíthatatlan és egy megmozdíthatatlan test, egyszerűen muszáj volt találkoznunk.

Nehezemre esett olvasni a fejében, irányítani meg majdhogynem lehetetlennek tűnt. Ennek ellenére éreztem, ha sikerül, az olyan lesz, akár egy szilaj gát, ami mögött ott rejtőzik az a valami, amit egyelőre nem értek.     

Otthon a szokásos csend fogadott. Jeff zárásig a könyvtárban gubbasztott egy gép előtt, új információkat hajszolva. Nem okozott problémát, hiszen alig egy utcányira volt. Újabban arra kértem, nézzen utána más helyi történeteknek, főként a farkasokhoz kötődő meséknek. Nyilván gyanakodott, de megtette. Így jutottunk el Virginiához, és a legendához, amiben a farkasokat megmenteni igyekvő nő emberré változtatta őket. Aztán persze elégették. Ez még nekem is soknak tűnt, viszont miért vetettem volna el az ötletet azonnal, hogy ebből bármi igaz lehet? Embereket tudtam manipulálni az akaratommal, és egy boszorkánytól származtam, aki ezen a helyen élt. Ráadásul látomásokból tudtam meg, kik voltak a vádlói, és kik azok leszármazottai. A papírokból kiderítettük, összesen öten voltak. Millerrel pedig már végeztem. Ha ebből indultam ki, nem lehetett sokkal több célpont. Úgy terveztem, néhány hónapot még biztonságosan kihúzhatunk itt, de a következő tél előtt jobb lenne lelécelni. Az új nyomozó amúgy is túlzottan aggasztott.
A kétségeim addig kínoztak, mígnem azt vettem észre, a mobilom a kezemben van, és épp a nagynénémet készülöm hívni. Megígértem neki, hogy legalább kéthetente megcsörgetem, igaz, annyira nem sikerült ezt betartanom. Bár nem reménykedtem benne, hogy lényegében használható választ fogok kapni tőle akármire, azért lenyomtam a hívás gombot. Egy férfi vette fel, mire Sarah Willardot kértem a telefonhoz. Hosszú percek teltek el, a háttérben egy csetepaté hangjai szűrődtek, de végül meghallottam Sarah fáradt hangját. Mintha ezúttal még nehezebben értette volna szokásos kérdéseimet arról, hogy van, és miket csinált.

– Drágám, képzeld, a bátyám meglátogatott nemrég – újságolta lassan tagolva a szavakat. A „bátyja”, az apám. Néha úgy beszélt, mint holmi gyerek. Figyelembe véve a gyógyszereket, amelyekkel bársonyos ködöt vontak az agyára, ez nem volt annyira meglepő. – Azt akarta tudni, hallottam–e rólad?

– Mit mondtál neki? – dermedtem le.

– Hogy ott vagy, ahol lenned kell: Emiliával – felelte büszkén. Le kellett ülnöm. – Eddig sosem jött el.

– Gyanít valamit? – Persze jótól kérdezem, jutott eszembe. Sarah nem lehetett abban az állapotban, amivel ezt megítélhette volna.

– Nem akarta elhinni. Nekem sosem hitt.

– Fontos, hogy akármit is akarnak tőled, nem mondhatod el senkinek, amit tudsz, érted? Ugye erre emlékszel? Emilia üzent nekem, ezért ez most nagyon fontos.

Sarah ettől felélénkülve helyeselt és beleegyezett. Más sem kellett, hogy a nyomunkra bukkanjanak, pedig ha már az apám hozzá is elment, elég kétségbeesett lehet. Ugyanakkor miért gondolná, hogy Sarah bármit is tud? Vagy életében először feltámadt benne a testvére iránt érzett felelősség? Képmutató szemétláda.

Nem jutottam semmivel sem előrébb, mire letettem a telefont, és a gondok is csak gyarapodni látszottak.

 Mikor Jeff végül hazajött, különösen hallgatagnak tűnt. Ezúttal azonban nem bántam. Wolfvalley alaposan próbára tette a testvéri szeretetet, erről alaposan meggyőződtem. Egy darabig szöszmötöltem, megvártam, hogy az öcsém hamarabb lefeküdjön. A lakás kisebb volt, így nehezebben is kerültük el egymást. Nem mintha nem sikerült volna megoldani, ha nagyon akartuk.

*

 A másnap délelőtt unottan ténfergett. Még a vendégek is tétlenül iszogatták a kávéjukat. Ráadásul Luka sem bukkant fel, helyette a főnöke jött befejezni a munkát. Így már én sem voltam érdekelt a történetben, hogy jó pofát vágjak a dologhoz. Gondolkodás nélkül rendezgettem a péksüteményeket, főztem az újabb kávékat és teákat, mígnem Matt sietve odasúgta, hogy telefonon keresnek. A világ egyszerre fordult ki a sarkaiból egyetlen pillanatra. Mégis ki a fene hívna? A nagynénénkkel történt valami?
 

Aztán kiderült, a vonal másik végén Jeff sulijából keresnek. Az ideges hangú nő mindössze odavakkantotta, hogy az öcsémmel van valami, és legyek szíves befáradni. Igazán más sem hiányzott. 

Amilyen ideges képpel állítottam Peter elé, eszébe sem jutott tiltakozni, hogy pár órát ellógjak. Igaz, ha tiltakozott volna, azt is megoldom némi sugalmazással. Így azonban csak kaptam a táskám, és a kávézó nevével díszített pólóban átsétáltam a közönyt sugárzó iskolához. Örültem, amiért nekem nem kellett idejárnom. Semmi jót nem néztem ki a helyből, pont úgy, ahogyan az első alkalommal sem, amikor megláttam.

Még tökéletesen emlékeztem, merre kell keresnem az igazgatóit, ugyanakkor el nem tudtam képzelni, miért hívtak be. Tisztában voltam vele, hogy Jeff–et néha megverték mostanában, de semmiképp nem hagyta a közbeavatkozást. Minden lépéssel tovább nőtt az aggodalmam. Ennyire elintézték volna? Fel sem fogom ismerni? Mi a fenét tettek vele?

Jeff lehajtott fejjel ült az igazgató irodája előtt. Lépteim hangjára felnézett, és ebből meggyőződhettem, nincs nyoma durvább verésnek.

– Úristen, mi a franc történt? – kérdeztem idegesen. A titkárnő a folyosó másik végéről igyekezett felénk nagy sebességgel, körömcipőben, szoros szoknyában. Jeff közömbösen felnézett rám.

– Semmi komoly.

Ez volt az utolsó szava, mielőtt a gépelés gyöngye betuszkolt minket az igazgatóhoz. Forensky izzadó képpel pötyögött valamit a számítógépén, de rövidesen ránk áldozta drága figyelmét. Leültem ugyanabba a székbe, amibe Jeff beiratkozásakor, igaz, akkor sokkal megnyerőbbnek sikerült mutatkoznunk. Jeff teljesen érdektelenül bámulta a padlót. Miután túlestünk az udvarias köszönésen, rájöttem, Forensky igazán dühös. Ehhez még különleges adottság sem kellett.

– Sajnálatos, hogy így kell újra találkoznunk – kezdte. – Jeffrey remekül teljesít tanulás szempontjából, és általában nem keveredik semmiféle bajba, de az jutott ma a tudomásomra, hogy komoly vitát provokált másik két tanuló ellen az öltözőben.

– Ez meg mit akar jelenteni? – néztem hitetlenül Forenskyre, utána Jeff–re. Nehezemre esett nem röhögni ezen. – Nézze, emiatt igazán nem…

– Mindketten azt állították, Mr. Greed vette rá a társaikat tornaóra után, hogy kötekedjenek velük, majd kisebb verekedés is kitört.

Meglepetten néztem az öcsémre, aki az ízléstelen, koszos–zöld padlószőnyeget fixírozta, de csak azért, hogy elégedett vigyorát elrejtse. Nem annyira haragosan, inkább kíváncsian fogadtam a híreket. Másrészt ugyan ki a fene hinne el egy ilyen sztorit?

– Bocsásson meg, de nehéz elképzelnem ezt a jelenetet – vontam fel a szemöldököm. – Azzal azonban tisztában vagyok, hogy az utóbbi hetekben többször is verés nyomait láttam az öcsémen. Talán éppen ezek a srácok voltak. Ahonnan jöttünk, az ilyesmit szigorúan vették – állítottam magabiztosan. Ja, elméletben. Valójában mindenki magasról tett az ehhez hasonló ügyekre.

– Erről nekem senki nem tett említést! – háborodott fel a diri. Sikerült beletaposnom vezetői önbecsülésébe.

– Minden bizonnyal megfélemlítették Jeffrey–t is. Igaz? – Mikor Jeff nem figyelt, észrevétlenül lábon rúgtam. Erre reagált.

– I–igen. Így volt.

– Akkor miért nem ők ülnek most itt? – emeltem fel a hangom. Pontosan tudtam, milyen hatással vagyok az emberekre, ha dühösnek tűnök. Ez alól Forensky sem volt kivétel. – Azt hittem, ez az iskola biztonságos. Manapság bármikor megtörténhet, hogy egy őrült fegyverrel jön be, aztán kiderül róla, hogy ő is éppen ugyanolyan áldozat volt az olyanok miatt, akik másokat bántanak. Van egyáltalán bármi bizonyíték a történtekre? Nem úgy ismerem az öcsém, hogy puccsot szervezne a zuhanyzóban, akkor sem, ha bántották. A légynek sem ártana.

Bíztam benne, elég határozott a fellépésem, és nem kell külön kényszerítenem az igazgatót, hogy nekünk adjon igazat.

– Értem, amiért az öccsét védi, de ettől függetlenül a büntetést nem kerülheti el. Ő is benne volt a verekedésben, így a többiekhez hasonlóan, bent kell maradnia néhányszor órák után. Mindezek fényében persze megfontolom, hogy a másik két fiút újra meghallgatom, és átértékelem a történteket. Ennél többet nem tehetek.

Nem nagyon tetszett ez az ajánlat, mégis bólintottam. Legalább nem csapták ki, vagy függesztették fel, és mindent egybevetve, Jeff ennyit megérdemel, amiért nekem is hazudott. Nem mintha számítana. Az illendőnél erősebben csaptam be magam után az ajtót, és csak a suli előtt estem az öcsémnek.

– Most aztán igazán tisztáznunk kell, mi a pokol történt! – sziszegtem.

– Nem tudom, min vagy úgy meglepődve! – fordult hozzám Jeff, és egészen fölém tornyosult. – Nem csak te örökölhetted Emilia képességeit.

– Mióta? Mondd, mióta hazudsz nekem erről? – kértem halkabban.

– Nem hazudtam. El akartam mondani. Hetekkel ezelőtt kezdődött egy furcsa álommal. Egyébként sem tudom irányítani. – A haragom lassan elillant. Sarah jól beszélt. Jeff sem maradhatott ki a buliból.

– Mit álmodtál? – indultam el, karon ragadva a srácot. Nem egész napra kértem el magam a kávézóból, de ennyi bőven belefért a fontossági listámon.

– Más volt, mint szokott. Azt hiszem, olyan, mintha valami elcseszett jelenetbe csöppentem volna. Aztán végül valami bírát is láttam, a többi vádlottat, meg a vádlókat, akikről olvastunk. De annyira furcsa volt… Várj, hova megyünk? – fakadt ki, mikor egy kis utcában lefordultunk.

– Mi volt furcsa benne? – kérdeztem tovább erőszakosan. Jeff szinte loholt mellettem, pedig fordítva szokott lenni.

– Olyan arcuk volt… Érted. Asszem láttam már néhányukat a városban. – Erre megtorpantam.

– Felismerted őket?

– Az a nyomozó is köztük volt, meg az egyik könyvtáros, aztán egy ispe, akit még nem láttam… A többit nem jegyeztem meg tisztán. 

– A nyomozóval már nem kell számolnunk – szúrtam közbe. Pár pillanatig hallgatott, majd ráébredt, közben két másik utcán loholtunk végig, egyre a város széle felé.

– Mi? Azt te…? Rooney, ez nem helyes. Ezek valódi emberek!

– Ide figyelj! – álltam meg. – Azért tettem, mert Emilia ezt akarja. Meg kell találnunk, akik a halálát okozták, és akkor mi is szabadok leszünk. Azt gondoltad, mindez sétagalopp lesz? Most már neked is megvan a képességed, és használni is fogod, ahogy ma tetted.  

– Nem, én nem akarom – hátrált.

– Milyen érzés volt? – vetettem fel. – Ne add az álszentet. Akkor sem akartad? Vagy élvezted, hogy azt tehetsz velük, amit akarsz?

– Ez nem igazságos! – tiltakozott. – Sosem kértem.

– Attól még megkaptad.

– Rooney, hol vagyunk? – tekintett körbe, mikor megálltunk. Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba. A gaz mindent ellepett, de ettől még szürke foltokként emelkedtek ki a kövek, rajtuk az időjárás hagyta nyomoknak tűnő felirattal. Mellettünk egy kihalt fa kopasz ágai meredtek fenyegetően az ég felé. Miért lenne épp ez véletlen, és nem egy kihívás a fentieknek? A lábam mellett álló síremlékre mutattam, rajta Elizabeth Willard nevével.

– Nemcsak neked voltak álmaid. – Jeff érdeklődőn közelebb lépett, majd lehajolt, és lesöpört néhány levelet a kőről. Sötét haja a szemébe hullott. Ide vezetett egyszer Emilia, így nekem sem jutott jobb eszembe, hogy meggyőzzem a testvérem. – Ha gyűlölsz is azért, amit teszek, még egy dolgot tudnod kell. Csak akkor jutunk ki ebből az átokból, ha megtaláljuk annak az utódját, aki először árulta el Emiliát.