A kávézó nyüzsgése mindig feltöltött energiával. Az emberek semmivel sem törődve rohantak, türelmetlenül várakoztak a sorban, tűnődve nézegették a kínálatot, és éhesen lélegezték be a friss kávé illatát. Fájt beismerni, de ha más nem is, a nagyváros nemtörődöm és siető hangulata hiányzott. Csak az értheti ezt, aki ott nőtt fel, és máshol sem élt. Megnyugtatott, hogy a körülöttem sétálókat a legkevésbé sem érdekelte ki vagyok, mit gondolok, hogy öltözök, vagy mit teszek. A tömegben megbúvó magány néhány léleknek igenis lehet létfontosságú. Pontosan ezért viseltem nehezen, amikor rájöttem, az az idő elmúlt, és én magam is a szóbeszéd részévé váltam.

A vendégek lopva felmértek, ítélkeztek felettem. Megjegyezték, kedves voltam-e, mosolyogtam vagy sem, és ehhez hasonló apróságokat, amikre nehezen készültem fel. Megpróbáltam beolvadni. Peter egyre elégedettebbé vált velem, és Matt-tel is, aki lelkesen csaholt körülöttem. A főnök már nem leste minden lépésünket, nem fanyalgott, ha pihenőt tartottunk, és nem szólt bele a borravalóba sem. Szinte élveztem ezt a munkát.

Ezalatt viszont nem felejthettem el a célom, ami miatt egyáltalán ide kellett jönnöm.

Néhány nap volt hátra a fesztiválig, és úgy festett, ez igenis nagy lázba hozta a népeket. Mindenki erről beszélt, meg hogy milyen programok lesznek, bár sokan azt is megemlítették, az őszi sokkal nagyobb ünnepély. Engem nem igazán érdekelt, különösen, miután Peter közölte, a kávézó mint szponzor részt vesz rajta, ehhez pedig kell valaki, aki a standot viszi. Mondhatni önként jelentkeztem a feladatra. Ennél jobb lehetőségem egyébként sem akadna mostanában egy kis gyakorlásra. Többen nem reménykedhettem. Még közel sem tudtuk, miről szól Emilia átka, ahogy arról sem volt sejtelmem, miért lát hasonló álmokat Erin. Jeffnek egyelőre nem akartam megemlíteni a dolgot, hátha tévedtem. Ráadásul mind többször figyeltem az utca túlsó felét, annál biztosabban éreztem, megbújik valami a háttérben, amihez Erinnek és a körülötte lévőknek köze van. Egyszerűen vágytam, hogy Erin a közelemben legyen.

De sosem kockáztattam volna vakon a szerencsénket.  

Egész délelőtt ezen töprengtem, miközben a vendégek végeláthatatlan sora kígyózott előttem. Rengetegen dolgoztak a főutcán felállítandó pavilonokon és árus bódékon, aminek köszönhetően hozzánk is jóval többen tértek be. Peternek egy szava sem lehetett, míg Matt kitartóan tartotta mellettem a frontot. A kifejezetten langaléta, borzas fekete hajú, velem egyidős srác nehezen leplezte csillogó kék tekintetét, akárhányszor rám nézett. Ugyanakkor csalódottságát is láttam, amikor egy percet sem talált, hogy beszélhessen velem. Más sem hiányzott volna. Mindenesetre tökéletes harmóniában dolgoztunk össze, aminek hála, délutánra minden komolyabb probléma és konfliktus nélkül végeztünk. Persze ekkor már nem kerülhettem őt el, pedig tényleg megpróbáltam. Épp a pulton tettem rendet, mikor meghallottam magam mögött a nevem. Beletörődőn fordultam meg, de rájöttem, nem Matt, hanem Peter szólt hozzám.

- Valami gond van? – érdeklődtem. A férfi fáradtnak tűnt, ami nem tűnt annyira meglepőnek.

- Nem, de szeretnélek megkérni valamire.

- Miről lenne szó? – Próbáltam sürgetően nézni, mivel kiszúrtam, hogy Matt is érdeklődőn figyel.

- Ki kellene menni, megnézni, hogy elkészültek-e a standunkkal.

- Mit csináljak, ha nem? – jegyeztem meg hitetlenül.

- Úgy láttam, elég határozottan tudsz viselkedni, ha szükség van rá.

- Ennyire fenyegetőnek tűnök? – méltatlankodtam, erre Peter elmosolyodott. Nem sokszor láttuk ezt tőle, és annál zavarba ejtőbb volt. Fekete keretes szemüvege mögött semmi rosszindulat nem tükröződött.

- Csak bizonyosodj meg, hogy minden jól megy, aztán hazamehetsz. Rád bízom a dolgot, majd bezárok. Át kell néznem a könyvelést.

- Legyen – sóhajtottam. Plusz egy jó pont a főnöknél…

Bár nem kérdeztem meg, pontosan hol keressem a standunkat, nem okozott különösebb nehézséget megtalálni. A főtéren – vagyis, amit itt annak neveztek -, épp nagyobb pavilonokat állítottak fel, mikor odaértem. A mi helyünk ettől nem olyan messze, egy félreesőbb, de egyébként tökéletes helyen bújt meg. Komolyan megdöbbentett, mennyire lelkesek az emberek. Lelkiismeretesen végigmértem a mahagóni színű fabódét, ami nem volt bántóan nagy, de nem is túl kicsi, és unottan állapítottam meg, minden rendben vele. Legalábbis fogalmam sem volt, mit kellene kifogásolnom. A munkások is látszólag befejezettnek tekintették, így feltehetően az én feladatom szintén véget ért. Azon tűnődtem, merre jussak ki az egyébiránt még nagy felfordulásból, amikor észrevettem, hogy Matt igyekszik felém, felöltve szívdöglesztő mosolyát. Csendben káromkodtam egyet, látva, milyen tapadós. A női vendégek imádták, de csak azért, mert nem észlelték mögötte a valódi szándékot: a nagyobb borravaló reményét. A srác a főiskolára gyűjtött, és többször hangoztatta, milyen király lesz, ha leléphet innen.

Most azonban mást tervezett. Esélyem sem maradt lelépni előle, ennek ellenére nem akartam megkönnyíteni a dolgát. Másik irányba fordultam, és egy állványzatot szerelő csapat mellett elosonva, a leendő táncparkett felé indultam. A rengeteg alak között rövidesen én is kezdtem elveszni. Matt eltűnt mögöttem, miközben váratlanul ismerős arc bukkant fel előttem nem messze. A srác magas, vonzó, csibészes mosolyú, vérbeli szoknyavadásznak tűnt. Láttam már korábban, és nem kellett sok rájönnöm, honnan. Őt láttam Miller irodájában; ő volt, aki Jeff mellett megtalálta Lisát. Ismertem a típusát, hiszen legalább egyszer mindenki belebolondul egy ilyenbe, majd az annak rendje és módja szerint, összetöri a szívét. Jeff a nevét is említette, de az nem jutott eszembe. Önmagában nem érdekelt, hogy összefutok vele, ugyanakkor valakinek integetni kezdett, és ahogy követtem tekintetét, Erin tűnt elő a semmiből.

Ösztönösen meghúzódtam egy félkész sátor takarásában. Orromba kúszott a frissen lakozott fa bódító aromája. Erin idegesnek látszott, és félrevonta a fiút, kellően közel hozzám, így a beszélgetésük egy része elhallatszott hozzám.

- De tényleg nem tudod, hova mehetett? – aggodalmaskodott a lány.

- Hidd el, egy szót sem szólt.

- Patrick mondott valamit?

- Nem találkoztam vele – állította a srác. – Azt hiszem, ma nincs is a városban.

- Biztosan nem aludt otthon.

- Történt valami köztetek?

- Csak… beszélnem kell vele – nyögte ki Erin.

- Talán a táborban van. Biztos valami alfa-ügy.

- Azt mondta, a falka már szétvált!

- Némileg túlzott kicsit – morgott a srác. – Néhány öregebb tag most összeállt, és nem hiszik el, hogy az átok megtört. Félnek a visszaváltozástól. Teljesen megbolondultak vénségükre, lehetetlen meggyőzni őket. Szóval bőven akad gond, és nem sokan tolakodnak, hogy megcsinálják.

- Akkor sem lépett volna le köszönés nélkül.

- Ezek szerint talán nem ismered elég jól…

Mintha ez a mondat Erin lelkébe sújtott volna. Képtelen volt megszólalni, de nekem nem maradt időm tovább hallgatózni. Így is épp elég kérdés merült fel bennem. Miféle falka? És milyen átok?

Óvatosan hátráltam el a közelükből, mire figyelmetlenül nekiütköztem valakinek. Ijedten néztem fel Matt-re.

- Azt hittem, le akarsz lépni – mondta kissé vádlón, de érezhetően nem gondolta komolyan.

- Csak egy ismerősömnek köszöntem – válaszoltam zavartan. Matt erre gyanakodva nyújtogatta a nyakát. – De összekevertem valakivel – tettem hozzá.

- Mindegy, nem ezért kerestelek – folytatta. – Holnap lesz ez a fesztivál, és mi ugye itt fogunk dolgozni…

- Azt hittem, Peter és én leszünk néhány önkéntessel.

- Elvállaltam, hogy segítek – felelte, mintha ez kifejezetten egyértelmű lenne. – Peter beleegyezett, viszont nem egész este tart majd, így arra gondoltam, talán maradnál kicsit… velem.

- Hát, én… - haboztam, mialatt újra arra a helyre pillantottam, ahol az előbb még Erin beszélgetett. Már nem voltak sehol. De talán holnap… – Legyen – erőszakoltam ki magamból egy mosolyt, amit Matt önfeledten viszonzott. A hányinger erősödött bennem.

- Szuper!

Semmit sem kívántam kevésbé, mint vele tölteni az estét.

*

Este, miután Jeff lefeküdt, újra és újra átnéztem az Emiliáról szóló iratokat. Bár többféleképp próbáltuk már kisilabizálni, mik lehettek az utolsó szavai, nem jutottunk semmire. Persze anélkül is sejtettük, mi lehet az átok lényege, hiszen minden éjjel átéltük: a mi feladatunkká vált bosszút állni a vádlók leszármazottain. Ellenben annál is jobban zavart éppen, amiről Erin beszélgetett. Ezek szerint nem vagyunk egyedül?Egy másik átok is kísért ezen a helyen?

És Erinnek mindenhez köze van.

Felidéztem, mit hallottam. Egy tábort emlegettek, bizonyára az erdőben. Erin keresett valakit, és még jól emlékeztem arra a srácra, akit a fejében láttam. Vele történhetett valami. Ezen kívül falkáról és alfáról beszéltek, amit nem esett nehezemre összerakni. Farkasokról lenne szó? Tulajdonképpen meg sem lepne. Ezen túl azonban ötletem sem volt, hogyan deríthetnék ki bármit róluk, amikor a saját ügyünkben sem lépünk előrébb.

Lesöpörtem a takarómon szétszórt papírokat és füzeteket, amiket teleírtam már az elképzeléseinkkel. Mind csak a sikertelenségemre emlékeztetett. Tehetetlenül ültem az ágy szélére, majd kezembe temettem az arcom. Sosem voltam jó a rejtélyek megfejtésében, és hiba lett volna azt hinnem, belejövök. Ennyi mindent kockára tettünk a semmiért? Behunyt szemem hirtelen könnyek csípték. Hagytam, hogy a földre hulljanak, miközben ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Semmi haszna nem lett volna ellenkeznem. Még éreztem, ahogy eldőlök, és felkészültem az álmokra, mégis máshogy alakult.

A sötétség és fojtogató némaság ködként ölelt körbe, mintha felhőként borítaná el az elmémet. A semmiből jött hideg a csontjaimig hatolt, de nem közönségesen fáztam, hanem egyszerűen kiürültem. Minden érzékem eltompult, nem én irányítottam többé, és lélegezni is alig bírtam az emiatt rám törő félelemtől. Botladozva elindultam a semmiben, és úgy tűnt, akárha egy barlangban sétálnék. Erre mintegy megerősítésként, valahol víz kezdett csepegni, sértő visszhangot keltve a távolban, kietlenebbé téve a feketeséget. Magány. Magány mindenhol.

Kínzott a vágy, hogy megálljak, körbenézzek, kiáltsak, de a testem nem engedelmeskedett. Éreztem, valami vár rám, és mikor kijutottam a sötétből, váratlanul új kép elevenedett meg. Egy fáklyákkal megvilágított út kígyózott tovább előttem. A csillagos ég titkokat suttogva nézett le rám, a távolban házak fényei sejlettek. Amint visszapillantottam, csak fák és bokrok hallgattak mögöttem. Tényleg a semmiből kerültem ide, ráadásul fogalmam sem volt, merre tartok. A lelkemben egyszerre támadt sürgető rettegés és kíváncsiság. Emberek beszélgetése szűrődött nem messze, amint valamiről vitatkoztak, de én nem hozzájuk igyekeztem, sőt éreztem, el kell kerülnöm őket. Nekem kell előbb kiderítenem!

Egy idegen nő hangja csengett a fejemben, mégis ismerősnek találtam. A fények lassan eltűntek, helyette a telihold vonta ezüstös takaróba körülöttem az erdőt. Már tudtam, egy tisztás felé sietek, ahol történni fog valami, de senki nem jöhet rá, mire készülök. Olyan elemi erővel csapott le rám ez az érzés, hogy szinte fájt. Apró állatok neszétől, és az izgalomtól borzongott a bőröm. Hiába súgta a józan eszem, hogy nem kell tartanom a sötétségtől, másrészről igenis tisztában voltam vele, mi mindent képes elrejteni az éjszaka. Nincs különbség a jó- és a rosszakarat árnyéka között, ha egyszer felölthetik egymás álcáját.

Vékony gallyak ropogtak a talpam alatt, ezért inkább levettem a cipőmet. Húsomba mart a fagy, de nem foglalkoztam vele. Sokkal súlyosabb végzet várna, ha túl hamar derülne ki az ittlétem. Hosszú óráknak tűnő percekig lopakodtam a fák között, mint valami kísértet, és amint suttogás ütötte meg a fülem, megtorpantam. Jó helyen vagyok. Egy vastag fatörzs mögé bújva vártam, és rövidesen rájöttem, nem is beszédet, hanem inkább kántálást hallok. Óvatosan lestem ki a fáradt, zord lombú tölgyek övezte, kör alakú rétre. Egy fehér ruhás női alak mereven a holdat bámulva motyogott. Hosszú, aranyszőke haja a derekáig ért. Kezében egy tőrt szorongatott, és csak ekkor vettem észre az előtte kikötött kutyát, ami szűkölve figyelte őt.

Az egyik szomszédunk kutyája, akivel néhány napja összevesztünk.

Ráébredtem, hogy ismerem a nőt, aki a testvérem, és épp valami tiltott dolgot művel, amire ha rájönnek, kivégezhetik. Azonban nem ez a félelem bizonyult a legerősebbnek. Sokkal jobban tartottam attól, velem mit tesznek, ha mindez kiderül. Hisz a boszorkányság a család összes nőtagját megfertőzi!  Legalábbis ezt beszélték ezen a vidéken manapság, és ennek jegyében mindenki büntetést érdemelt, hacsak nem…

Az ösztön mindig erősebb, mint a helyes viselkedés, különösen, ha a saját, vagy azok életéről van szó, akik fontosak nekünk. Nem kellett több bizonyíték arról, hogy Emilia az ördöggel szövetkezik, így is túl sok furcsaság történt már körülötte, és nem hazudhattam róla tovább. A rádöbbenés íze keserű és romlott volt. A mezőn Emilia mutatott be áldozatot, én pedig egyszerre voltam Elizabeth és Rooney.

Amilyen csendben érkeztem, úgy is távoztam. Emilia semmit sem sejt, de mire a Nap felkel, Elizabeth a bírák elé áll majd, hogy megvádolja. Legalábbis erre gondolt, mielőtt újra visszarántott volna valami abba a sötét barlangba, ahonnan indultam. Megint fázni kezdtem, de egyre valóságosabbá vált. Behunytam a szemem, amint fény villant fel, és mikor újra kinyitottam, a Hold vakított el az égen lebegve. Túlságosan hideg volt tavaszhoz képest, a fák ágait dühösen kocogtatta a jeges szél, én pedig egyedül álltam egy kietlen temetőben. Elhagyatott, gondozatlan területnek tűnt, ahova már régen nem ástak el senkit. Fogalmam sem volt, hogyan jöttem el egy olyan helyre, amiről azt sem tudtam, létezik, de talán sokan mások sem. Mindenesetre a lábamnál egy sírkő hevert. Lehajoltam, és lesöpörtem róla a nyirkos avart. Jól kivehető fehér betűkkel az Elizabeth Willard nevet vésték rá. Hátrahőköltem, ahogy rájöttem, hol vagyok, és ki is volt ő valójában.

Emilia nővére, aki elárulta a saját testvérét, de később saját maga is rajtavesztett ezen.

Összehúztam magamon a vékony pulóvert, és a haragtól fűtve indultam el arra, amerre a halovány ösvény vezetett. Több tucat sírkő emelkedett ki a földből, és voltaképp vártam, melyikből tör fel legelőször egy kéz vagy láb. A Hold vékony felhőkbe burkolózott, miközben megpillantottam Wolfvalley fényeit. Biztosra vettem, hogy nem a városi temetőt találtam meg.

Még sosem vándoroltam álmomban, de ez a látomás meggyőzött. Talán Emilia üzent ilyen módon, bármilyen elképzelhetetlennek hangzott. Elizabeth megfizetett tettéért, de továbbra is hátra voltak azok, akik Emilia többi gyilkosának utódaiként szabadon, gondtalanul éltek ebben a városban.