Kettőezer-huszonegy, április huszonnyolcadika volt, szerda. Azért emlékszem ilyen pontosan a dátumra, mert aznap akartam megkérni a barátnőm kezét. Készültem az estére, éppen az asztalfoglalást intéztem telefonon, amikor Markus, a társam berohant az irodába néhány fánkkal és kávéval a kezében. Sosem felejtem el az arckifejezését, ahogyan azt a napot sem. Beleégett a tudatomba, mint valami soha véget nem érő rémálom kezdete. Tudtam, már semmi sem lesz olyan, mint régen.

- Hogy állunk a munícióval, Robert? – kérdezem a mellettem álló fegyveres férfit.
- Alig pár napra elég.
- Mit mondtak az kutatók?
- Már nagyon közel járnak a megoldáshoz, de még mindig nem sikerült létrehozni a tökéletes szérumot.
- Fenébe! Szorít bennünket az idő! Ha így megy tovább, azok a dögök azelőtt ellepik ezt az épületet, hogy meglenne az ellenszer.
- A hátsó kapu állapota?
- Tiszta! Az azt védő embereink szerint alig néhány téved arra. Valami vonzza őket a főbejárathoz.
- Jó, egyelőre nincs probléma, de maradjunk éberek! – Tudom, hogy ennek ellenére nagy a baj, de igyekszem megnyugtatni a többieket.
- Mit csinálunk, ha elfogy a lőszerünk? – kérdezi Markus, aki rendületlenül lövi az ablakból a falon átmászni készülő zombikat.
- Nem tudom, de nem akarom megvárni, amíg ez megtörténik.

Amikor az egész elkezdődött, az emberek lélekszakadva menekültek otthonaikból. A szerencsésebbek el tudták hagyni lakóhelyüket, mások vérengző, érzéketlen fenevadakká váltak. Eleinte még féken tartottuk a létszámukat, de sajnos egyre többen lettek, mi pedig egyre kevesebben. Ez nem egy film volt, hanem a valóság, amelyben semmi sem úgy történt, ahogyan akartuk. A fertőzést követően némelyikük még gyorsabb lett, mint előtte volt. Úgy vadászták le a prédájukat, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Beléjük mélyesztették fogaikat, és mind egyre több és több darabot téptek ki a testükből. A vér csak úgy ömlött a megtámadottakból, és utolsó, fájdalmas sikolyaik utcahosszokon át hallatszottak. Először csak néhányat hallottunk. Aztán, ahogyan egyre inkább elterjedt a fertőzés, a sűrűsödő segélykérő kiáltások egybefüggővé váltak. Morbid dallamként szálltak a sikolyoktól és füsttől telített éterben, amelyet nehéz volt megszokni. Az utcák elhagyatottak voltak, senki sem merészkedett ki. Az emberek csoportokba szerveződtek, és behúzódtak a védhetőnek tűnő épületekbe. Folyamatosan a rádiót hallgatták és várták, hogy bejelentsék: megtalálták az ellenszert.
Egy kiszivárgott információ szerint az egyik katonai kutatólaborban történt a végzetes baleset. Az ott dolgozók nem vették észre a gyakornok hibáját, aki elhallgatta a problémát, és magával hurcolta a kórt, amelynek fejlesztése félúton volt. Az eredeti terv szerint a szérum fizikailag sokszorosára emeli a katonák erejét, de az emberi idegrendszer érzékenysége miatt bizonyos génszakaszokon változtatást volt szükséges alkalmazni, ám erre már nem jutott idő.
Mire a fiatal hallgató a kórházhoz ért, a tünetek egyre erőteljesebben jelentkeztek. Az ellátáshoz lekötözték, mivel máshogy nem tudtak hozzáférni, de bármilyen gyógyszerrel próbálkoztak, nem jártak sikerrel. Másnapra minden emberségét elveszítette, és erősebb lett, mint valaha. Feltépte a bőrszíjakat, amelyek az ágyhoz rögzítették, majd rávetette magát az első orvosra. Onnan fogva minden új fertőzött egyre gyorsabban alakult át, mintha a szérum önálló evolúcióval rendelkezett volna, de mint kiderült, erről nem volt szó.

- Thomas! Thomas!
- Mi az? – A puskaropogás és az elmém kattogása teljesen elnyomják az érzékeim, alig hallom meg, amikor szólongatnak.
- Csörög a telefonod! – A társam a mögöttem álló asztalra mutat, amelyen egy leharcolt, az utolsóit rúgó mobil hever.
- Köszönöm!

- Halló! Drágám, te vagy az?
- Sajnálom, Thomas!
- Miről beszélsz?
- Nem tudjuk tovább visszatartani őket, túl sokan vannak!
- Nem! Bírjátok ki még egy kicsit! Talán néhány nap, és a kutatók elkészítik az ellenanyagot! – A pulzusom emelkedik, szaporábbá válik a levegővételem.
- Nekem már késő. Hamarosan betörnek, csupán percek kérdése. Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, mennyire szeretlek! Nélküled üres voltam és magányos, de mikor megérkeztél az életembe, minden megváltozott. Hálát adok az égnek, hogy ha csak ennyi időt is, de együtt tölthettünk. Tartsatok ki, és juttassátok el az ellenszert a világ minden részére, talán lesz, akit még megmenthettek!
- Téged is meg fogunk menteni! – Fel-alá járkálok, idegességemben megfeledkezem a körülöttem folyó eseményekről.
- Egy egész had készül betörni, nincs semmi esélyem.
- Ez nem igazság! – Teli torokból kiáltok, nem tudom elfogadni azt, amiről tudom, hogy hamarosan bekövetkezik. Túl sok volt eddig is a fájdalom.
- Thomas! Hallgass rám! Most nem omolhatsz össze! Benned, bennetek van mindenki reménye. Vedd utolsó kívánságomnak azt, amit kérni fogok: mentsd meg, akiket még… – A telefon hirtelen elhallgat, én pedig összerogyok.

Karint középiskolában ismertem meg. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő az, akire szükségem van, hogy ő az egyetlen, akivel le akarom élni az életem. Hosszú, vörös haja, fitos orra és lágy, íves ajkai teljesen megbabonáztak. A nevetésétől azonnal mosoly kúszott az arcomra, a tekintete minden alkalommal zavarba ejtett. Akkoriban meglehetősen visszahúzódó voltam. Sokáig halogattam a megszólítását, és sajnos csak akkor kaptam észbe, amikor elballagtunk. Megígértem magamnak, hogy a legközelebbi alkalommal, mikor találkozunk, bátrabb leszek. A nyári szünetben édesapám osztálytalálkozóra készült, amelyre engem is elvitt, hogy minél előbb megismerjem a rendőrség legfontosabb személyiségeit. Időben meg akarta alapozni a jövőm. Furcsamód Karin is ott volt azon az estén, ami meglepett. Mint kiderült, az édesapja és az én édesapám barátok voltak az akadémián, de más-más városba kerültek, ezért ritkábban találkoztak. Karin édesapja a kényszerű leszerelése után visszatért ide, a szülővárosába, Bruchsalba. Ennél nagyobb szerencse nem is érhetett volna. Végre volt valami, ami miatt beszélhettem vele. Minden apró információ érdekelt, és mind meg is jegyeztem. Szimpatikusak voltunk egymásnak, jóllehet a középiskolában észre sem vett. Először csak a legjobb barátja lettem, majd ez az érzés idővel átalakult, mígnem két éve úgy döntött, ad egy esélyt a kapcsolatnak. Az volt életem legboldogabb napja.

- Hé, haver, kelj fel! Szükségünk van rád! – Hallom a hangokat, de nehezen jutnak el a tudatomig. Elveszettnek érzem magam, élettelennek.
- Nem hallod? Gyere ide az istenért, és fogd meg azt a kibaszott fegyvert! – Ezúttal Markus hangja sejlik fel, és bár felrángat térdelő helyzetemből, nem térek magamhoz teljesen.
- Gyerünk, fiúk! Mutassuk meg azoknak az ocsmány kis rohadékoknak, hogy ezt a helyet nem vehetik el tőlünk! – Az egyik ifjú irodista zöldsapkásnak képzeli magát, habár azelőtt fegyvert sem látott. Látom, ahogy a többiek mosolyognak rajta, de ugyanakkor éljeneznek is.
- Thomas! – Odafordítom a fejem, de az üres tekintetem mindent elárul. - Tudom, mit érzel! Amikor a feleségem és a gyermekeim elvesztettem, úgy éreztem, semmi sem maradt, amiért élhetnék. Azonban egy hang egyre hangosabban üvöltött a fejemben; Elizabethé. Azt kiáltotta, hogy ne adjam fel, harcoljak! Küzdjek helyettük is, a kedvükért, hogy ne legyen értelmetlen a haláluk. Figyelj rám, Thomas! Jelenleg mi állunk a kutatók és a dögök között. A mi feladatunk megvédeni az épületet, hogy ők dolgozhassanak. Nem várhatjuk el, hogy majd máshol megtalálják az ellenszert, nekünk is lépni kell. A tudósok a laborban küzdenek, mi pedig itt. Szerinted Karin azt akarná, hogy feladd?
- Nem – mondom egykedvűen.
- Akkor tedd azt, amihez igazán értesz: lőj!

Az akadémián még minden könnyűnek tűnt. Az állóképességemmel sosem volt gond, ezért zökkenőmentesen teljesítettem a feladatokat. A lövészetben az elsők között voltam, versenyeket is nyertem. Amikor végre megkaptam a jelvényem, felesküdtem, hogy megvédem az embereket mindenféle fenyegetettségtől. Most is ez a dolgom. Nem törhetek össze, én rendőr vagyok! A bűnözés visszaszorításának szenteltem az életem, és jelen pillanatban a zombik a bűnözők. Karin elvesztése nagyon fáj, de a társaim még élnek, szükségük van rám. Később bosszút fogok állni, de a zombik azt nem köszönik meg.

- A fenébe is, igazad van! – felelem Markusnak, aki megveregeti a vállam, és fegyvert ad a kezembe.
- Biztosítsátok a kerítést, az a létesítmény leggyengébb pontja! A betonfal is csak ideig-óráig bírja, és a láncok sem tartanak ki a végtelenségig! – A csapat „igenis” felkiáltással jelzi, hogy megértették a kérésem.
- Johann! – Magamhoz hívom az egyik zöldfülűt, aki eddig remekül teljesített, de a fáradtság kezd úrrá lenni rajta. - Menj, nézd meg, hogy állnak a kutatók, tudni akarom, hogy haladnak!
- Értettem, százados! – Úgy elrohan, mint akit puskából lőttek ki.
- Robert! Vedd át Johanntól a kaput, én majd védem a kerítés gyengébb részeit helyetted, amíg a fiú visszaér!
- Rendben!
- Lőjük ki a kurva zombikat! – Betárazom a fegyvert, és már zúdítom is a golyókat a zabagépekre.

- Százados! – Johann pillanatok alatt megfordul, alig tíz perc kellett neki.
- Mi a helyzet?
- Kész van, uram! A szérum előállt. Az első tesztek igen pozitívak, de még szeretnék néhánynak alávetni.
- Mondd meg nekik, hogy maximum egy órájuk van! Ha megjöttél, mondom a többit.
- Parancsára! – A fiú újra elrohan. Hihetetlen energia van benne.
- Mit akarsz tenni? - kérdezi Markus, de az ötlet még csak most fogalmazódik meg bennem.
- Értesítjük a hatóságokat, hogy van ellenszerünk. Ha küldenek erősítést, a kutatókat, a szérumot és bennünket is kijuttatnak innen.
- Mégis, hogyan akarod értesíteni a katonaságot? Nincs rádiónk, a telefonvonalak nem működnek, a mobilok pedig megfelelő jelerősség nélkül nem képesek nagyobb hatótávolságra, hiszen rengeteg a lerombolt adótorony.
- Egy biztosan van még a közelben, különben Karin nem ért volna el. Amúgy is, teljesen lemerültem. – Kinézek az ablakon, de ezúttal sokkal távolabbi pontot keresek, a zombikra ügyet sem vetek.
- Lemerült? A rohadt életbe! Az volt az utolsó reményünk.
- Nem! Talán van más megoldás. A távolban van még némi reménysugár.
- Valóban?
- Emlékszel arra a helyre, ahová tavaly mentünk horgászni?
- Igen.
- Van a közeli a dombon egy adótorony. Ha jobban megnézed, még áll. A fák felett láthatod a végét. – Markus kinéz, majd biccent. - Oda fogunk eljutni. Habár mobiljelet már nem képes közvetíteni, mivel a környék szinte összes tornya romokban, elég erős ahhoz, hogy morzejeleket küldhessünk vele. Rákötjük a mobilt, és a gombok segítségével leadjuk a jeleket. Csináltam már ilyent, bárki képes rá.

- Őrültség! Túl sokan vannak odakint, esélyünk sincs!
- Mindünknek nem is, de két embernek igen. Az egyik vezet, a másik szedi le a zombikat. A sziréna hangja úgyis odavonzza őket, mint valami mágnes. Szerintem kivitelezhető a terv.
- Na, és kit küldesz erre a feladatra?
- Senkit! Önkéntesen lehet jelentkezni mellém második embernek.
- De hiszen te vagy a parancsnok, az embereknek szükségük van rád! – Egy fél pillanatra mindenki felkapja a fejét.
- Ne engem nézzetek, lőjétek a rohadékokat! – Végre újra azt teszik, ami a dolguk.
- Thomas! Jól gondold meg ezt a dolgot! Talán vissza sem térsz.
- Tisztában vagyok vele, de ez az egyetlen esélyünk.
- Akkor veled megyek!
- Nem! Te veszed át a parancsnokságot, és irányítod a kimenekítést, amikor megérkezik az erősítés!
- De miért? Már nem vagyok a társad?
- Éppen ezért leszel te a parancsnok: benned bízom leginkább!

Markusszal az akadémián ismerkedtem meg. Szobatársak voltunk, és egyben vetélytársak is. Ő legalább olyan jó volt mindenben, mint én, ha nem jobb. Azonban édesapám révén – aki évtizedeket szolgált a rendőrség kötelékében – hamar magasabb pozícióra tehettem szert. Az egyetlen, amihez ragaszkodtam, hogy Markus legyen a társam. Eleinte gyanakvó volt, azt gondolta, hogy szívatni akarom, de végül elválaszthatatlanok lettünk. Nem kívánhattam volna jobb társat nála. Nem csak kiváló rendőr volt, de nagyszerű barát is. Ha problémám volt, rá számíthattam. Emberséges volt, és ez a tekintetén is látszott. Mélyen ülő, barna szeme barátságosságot, kedvességet sugárzott, magas, de izmos testalkata pedig biztonságot. A feleségével, Elizabeth-tel elválaszthatatlanok voltak, a tökéletes pár mintaképei. Amikor elvesztette őt és a fiait, minden gyengédség kiveszett belőle. Velük együtt a lelke egy része is meghalt. Két dolog volt, ami életben tartotta: a bosszú és a barátságunk. Csakhogy az ő bosszúja gyilkolásban nyilvánult meg, míg az enyém valami egészen másban.

- Százados!
- Igen, tizedes! Hogy állunk?
- Jól. A szérum minden formában hatékony és biztonságos.
- Remek munka! – A fiú megérdemli a dicséretet, sokat dolgozott az utóbbi időben. - Most pedig kérek egy önként jelentkezőt, aki elkísér a hat kilométerre lévő adótoronyhoz, hogy morzejelekkel értesítsük a katonaságot.
- Én jelentkezem, ha lehetséges! – A zöldfülű aktívan részt akar venni a játékban, és bár fiatalnak tartom a feladathoz, úgy érzem, bízhatok benne, bizonyította rátermettségét.
- Üdv a csapatban!
- Köszönöm, százados!
- Figyeljetek rám! Johann és én elvisszük a terepjárót a garázsból, hogy üzenetet küldjünk. A távollétemben Markus a parancsnok. Minden szava olyan súllyal bír, mint az enyém! A hátsó bejáraton távozunk, amelynek becsukásához szükségem van két emberre. Gyorsan kell cselekednünk. Megpróbáljuk elvonni a figyelmüket a szirénával, de nem garantált, hogy követnek. Jó esetben könnyíthetünk a terhen, amit két ember hiánya fog okozni, mikor lőni kell.
- Hogyan tervezitek lerázni őket? – Markus aggódalma nem hagy alább.
- Az nem a ti dolgotok, majd kitaláljuk. Tizedes, ha még meg szeretné gondolni magát, most megteheti. – A fiúra nézek, de a szemében nyomát sem látom a félelemnek.
- Nem, menni akarok!
- Akkor induljunk! – Tördelem a kezem. Végre visszavághatok a nyomorultaknak Karinért.

A terepjáró leharcolt, de még működik. Beindítom, a tizedes pedig kinyitja a napfénytetőt, és a fegyverével együtt kihajol. Remélem, elég munícióval szerelkeztünk fel. A torony messze van, és nem tudjuk, hogy a terepen mennyi dög vár még ránk. Halkan gurulok a kapu felé, közben két társam, Hermann és Karl fedezik az autót. Kinyitják a kaput, és én azonnal gázt adok, majd bekapcsolom a szirénát. A visszapillantóból látom, hogy sikerül időben bezárni, végre azzal foglalkozhatok, ami a feladatunk. Bízom Markusban, képes megvédeni a szérumot, ameddig leadjuk a jelet. Az oldalsó falnál is rengeteg a zombi. Szinte olyan a terep, mintha folyamatosan bukkanókra hajtanék, pedig csak a szétlőtt, rothadó húszabálók tömegén hajtok át. Úgy tűnik, a tervem bevált, egyre többen követik az autót. Az elülső bejáratnál szintén csatlakoznak még néhányan, így már egyre nagyobb a tömeg. Gyorsak, mint a szélvész, nem tudom lerázni őket. Habár Johann kezdő, pontosan tudja, hogyan bánjon csínján a lőszerrel. Csak akkor lő, amikor egy-egy zombi veszélyesen közel ér. Egyetlen lövéssel leteríti a legtöbbjüket, de a falánkabbak nem érik be kettő alatt. Fogalmam sincs, miért jelentkezett önként, hogy elkísér, de valószínűleg köze van ahhoz, ami a családjával történt. Nem sokkal azt követően mesélte el a vele történteket, hogy másfél hete bezárkóztunk a laboratóriumba.

Alig néhány hónapja volt rendőr. Egy előző napi akcióban megsérült társukat mentek meglátogatni a kórházban, de az épület előtt a kocsijukat megrohamozták a vérengző fenevadak. Amilyen gyorsan csak lehetett, elhajtottak, ám a lehúzott ablakon könnyedén benyúltak a dögök, és a felettesét megsebesítették. Mikor elkezdett átváltozni, Johann kilökte őt az autóból, és továbbhajtott. Nem értette, mi folyik itt, és mint ilyenkor mindenkinek, az első gondolata a családja volt. Hiába szóltak rádión, hogy rendőri segítségre van szükség bizonyos városrészeken, nem hatotta meg. Engedetlen volt ugyan, de megértem őt – senki sem volt felkészülve ezekre a borzalmakra. Amikor hazaért, az ajtót nyitva találta. Rablókra számítva elővette a fegyverét, és óvatosan megközelítette az egyes helyiségeket, de a konyhához érve sokkoló látvány fogadta: három zombi falatozott az édesanyjából. Hirtelen felindulásában lőtt, amit ért, de csak az a kettő halt meg, amelyiket fejen találta. Viszonylag hamar felismerte a gyengepontjukat, ám mielőtt újra célozhatott volna, kiürült a tár. A harmadik elől felmenekült az emeletre. Szerencsére a padló csúszott, és a konyhából kirohanó, majd elzúgó dög elől sikerült meglógnia. Amíg futott fel a lépcsőn, új tárat tett be, és az utolsó pillanatban lepuffantotta a rohadékot. Alighogy felért, újabb két zombi támadta meg. Az egyik a húga szobája felől jött, a másik az édesapjáétól. Még most is beleborzongok, ha visszaemlékszem arra, ahogyan beszámolt a látványról; az édesapja belei kilógtak a testéből, a lába és a keze pedig teljesen kicsavarodva feküdt a teste alatt. Az arcáról szinte az összes bőr hiányzott, és a nyaka is szanaszét volt harapdálva. A húgával még ennél is kegyetlenebben bántak el. A feje a szoba egyik sarkában hevert, ahhoz alig nyúltak a mocsadékok. Valószínűleg átrágták a nyakát, és amikor már alig tartotta valami, letépték és félredobták, hogy hozzáférjenek a finomabb falatokhoz. Rengeteg hús hiányzott a testéről. Johann csak a ruhacafatok alapján tudta azonosítani. Dühös volt, kiborult. Tört, zúzott, az összes bútort ripityára törte, amit ért. Az ajtók, az ablakok, semmi sem maradt épen, de már nem tehetett semmi. Egy idő után erőt vett magán, beült az autóba, és felkereste a kutatólabort, ahová korábban az egységét rendelték. Belegondolva a vele történtekbe, csodálom őt, amiért így átlépett a fájdalmán, de az nem lep meg, hogy mindenért meg akar fizetni ezeknek a genetikai hulladékoknak. Van bennünk valami közös.

- Mennyi idő múlva érünk oda, százados? – Tudom, miért kérdezi a fiú, de válaszolok neki.
- Körülbelül tíz perc. Szörnyű ez a földút, elkapar a kocsi, nehéz az úton tartani.
- Akkor imádkozzunk, hogy elég lesz a lőszer, mert egyre többen vannak, és minden pillanattal közelebb érnek.
- Ha felnézel magad mögé, már láthatod a tornyot. Azt hiszem, jobb, ha megkapaszkodsz, a turistaútvonalon folytatjuk! – Nincs időm megbizonyosodni róla, hogy kapaszkodik-e, beveszem a kanyart!
- Mi lesz, ha felérünk, százados? – Meg sem érzi, ahogyan a kocsi bedől.
- Kiugrasz, és azonnal felmész a toronyba! – A motor zúgása és a szél zaja miatt muszáj kiabálnom, különben nem hallaná meg, amit mondok. - Adok egy telefont és egy papírt, rajta egy üzenettel és az instrukciókkal, hogy mit kell tenni a jelek leadásához. Hadd jusson el az üzenet mindenhová, ahová csak eljuthat. Neked annyi lesz a dolgod, hogy időben elküldd.
- De mi lesz magával?
- Értem ne aggódj! Addig feltartom őket! – Érzem, hogy kérdezne, de nem teszi. Elfogadja a döntésem.
- Lassan bújj vissza, hogy odaadhassam a papírt és a telefont! – Azonnal beül, és behúzza a napfénytetőt, én pedig átadom neki a cetlit.
- Ennyi az üzenet?
- Igen. A lényeg benne van. – Közben befarolok a torony mellé. - Most pedig menj!
- Sok szerencsét, százados! – Kiugrik, és már mászik is felfelé. Szerencsére ügyesen csinálja, gyorsan halad.

Kiszállok. A fegyvert és a muníciót az autó tetejére teszem, aztán felugrom rá. Felkapom az elsőt, és tüzelek. Az első had máris felér, istentelenül sokan vannak. Vicsorgó, üvöltő hangot adnak, érzik a lüktető vér illatát. Már alig bírom őket tartani, a gépfegyver is kevés ennyi zabagép ellen. Elhasználom az első tárat, de mintha nem is használna. Sietve újratöltök, és tovább zúdítom az ólmot a szarháziakra. Ahogy telnek a másodpercek, úgy fogynak a tárak is. Ránézek az előttem heverő tárakra, már csak kettőt látok. Talán másfél-két percre elegendő, a fiúnak nincs sok ideje. Beteszem az utolsó előttit, még mindig semmi. Aztán az utolsó is a helyére kerül. Éppen bekattan, amikor Johann jelez, hogy elküldte az üzenetet – ez megnyugvással tölt el. Tudtam, hogy számíthatok rá. Most már megtehetem, amiért jöttem. Leteszem a fegyvert, helyette három gránátot veszek a kezembe. Leugrom a kocsiról, és kettőt eldobok a zombik felé futva. Több tucatot elintéznek, de nem eleget. A harmadikat még tartogatom, ujjam a biztosítószegen pihentetem. Közéjük futok, miközben az övemre aggatott pisztollyal lövöm a rothadó szájú dögöket. Rám vetik magukat, és hirtelen a földön találom magam. A pisztolyom távol kerül tőlem. Érzem, ahogy a fájdalom végighasít a testemen. Minden porcikámon érzem a foguk marcangolását. Felkiáltok a fájdalomtól, de olyan hangosan morognak, hogy a saját hangom sem hallom. Látom a húscafatjaimat, ahogy a zombik lakomáznak belőlem; mintha svédasztalos vacsorán lennének. Tudom, hogy Markus megérti majd a döntésem. Utolsó erőmmel kihúzom a harmadik gránát peckét, és várok. Még pár másodperc, és véget érnek a szenvedéseim. Fájdalmas, de elégedett mosollyal várom a végzetem, amely remélhetőleg Karin karjaiba vezet.