Egy verőfényes téli napon, amikor a napsugarak beesési szöge éppen annyi fok volt, amennyi madár ült aznap az udvar fáján – elárulom: huszonhat –, kopogtattak Schweppes professzor ajtaján. A fiatalember csak a sokadik koppanást hallotta meg. Agyát puhára főzte az éjszakai parti, amelyen részt vett, ezért meglehetősen körülményesen kászálódott ki az ágyából erős fejfájás kíséretében. Miután sikeresen végrehajtotta ezt a matematikailag fájdalmas műveletet, félig csukott szemmel az ajtó felé indult – legalábbis ezt hitte. Amikor kinyitotta az ajtót és megszólalt, nem kapott választ. Kicsit nagyobb rést engedett a szemének, éppen akkorát, hogy a látási szöge duplája legyen életkorának, habár a huszonnégy fok alapjaiban véve kevés a látottak érdemi felfogásához. Precíz, ámbár nehézkes számítása tökéletes volt, de valamire ő sem számított. A felismerést egykedvűen konstatálta, hogy az ajtó mögött függeszkedő ruhái nem fognak válaszolni. A kopogásokat csengetés követte, és mivel matematikát tanított az egyetemen, felhasználva az egyenes definícióját (két pont közötti legrövidebb út), elindult a hang irányába a lehető legegyszerűbb útirányt választva.

Végre odaért a bejárati ajtóhoz, amelynek kinyitása után egy öltönyös, napszemüveges, komor ábrázatú úriemberrel találta szemben magát.

- Jó napot! Ön C. Schweppes professzor?

- Igen, én vagyok. Kit tisztelhetek önben?

- A.B. ügynök vagyok a D.Ü.H.-től. Bemehetnék? - Felmutatta az igazolványát.

- Természetesen. – Schweppes professzor beinvitálta a vendéget, és hellyel kínálta a nappaliban.

- Úgy értesültünk, hogy alkalmanként segít a rendőrségnek a nyomozásaikban.

- Igen, így van. - A fiatalember lehuppant az ágyra, talpon maradni ugyanis nem bírt.

- Van egy kényes ügyünk, amelyhez szükségünk lenne a segítségére.

- Miről van szó?

- Tegnap találtunk egy holttestet az egyik hotelben. Az embereink elvégezték a helyszínelést, de gyakorlatilag semmilyen nyomot nem találtak. Kérem, jöjjön velem, nézze meg a helyszínt. Talán talál valamit, amit mi nem vettünk észre.

- Rendben. De előbb felöltözöm és iszom egy kávét. Szörnyen hasogat a fejem. Ön nem kér?

- Nem, köszönöm. Kávét vehetünk útközben is.

- Jól van, értem. A dolog nem tűr halasztást. Öltözöm, és mehetünk.

- Nagyszerű.

- Mit is mondott, melyik hivataltól jött? - Schweppes professzor még visszanézett, hogy választ kapjon.

- A D.Ü.H.-től.

- Az micsoda?

 - Dilettáns Ügynökök Hivatala.

- Sosem hallottam róla.

*

A hotelszoba patyolattiszta volt. Schweppes professzor felhúzta kezére a kesztyűt, és belépett a tágas nappaliba. Ahogy körülnézett, kattogni kezdtek a kerekek a fejében. A földön észrevett egy fekete pontocskát. Lehajolt, szemügyre vette, majd kérdést szegezett az ügynökhöz.

- Mondja! A helyszínelők mindent alaposan átnéztek takarítás előtt?

 - Igen. De nem takarította ki senki a szobát. Ilyen volt, amikor megérkeztünk.

- Tévedés! Nézze csak! A kezemben egy darab katicabogár ürüléket tartok. Ha nem takarítottak ki, akkor nem csak ez az ürülékdarab heverne a padlón, hanem port és más maszatnyomokat is látnánk, csakhogy, ha jobban körülnéz, láthatja, hogy minden rendezett. Ez a darabka akkor került ide, amikor az, aki kitakarította a helyiséget, szellőztetett, és beengedte a rovart. Mivel a katicabogár már nincs itt, eltávolíthatták, és csak az utána maradt ürülék árulkodik arról, hogy itt volt. Ezzel pedig elárulja azt, hogy ebben a szobában járt valaki.

- Hihetetlen, hogy ezt észrevette! – A.B. ügynök nem győzött csodálkozni a professzor képességein.

- Továbbá látja a könyvespolcot?

- Igen.

- Nem tűnik fel semmi azzal kapcsolatban?

- Nem illik ide. Hotelben nincs könyvespolc.

- Ez egy elnöki lakosztály. Aki itt megszáll, nem hétköznapi ember. Ráadásul, és erre akartam kilyukadni, ha jobban megvizsgálja, szembetűnik, hogy a könyvek mennyire tökéletesen párhuzamban vannak elhelyezve egymás mellett. Sok hotelben jártam már, de ilyen renddel még egy ötcsillagos hotelben sem találkozni. Valaki el akarta fedni saját és tettei nyomait.

- Úgy érti, hogy a gyilkosság után?

- Nem. Azt követően, hogy az emberei itt jártak. Biztos vagyok benne, hogy szakmailag kellően felkészültek ahhoz, hogy mindazt, amit én észrevettem, ők is észrevegyék. Nemde?

- De, igen, határozottan! De mit is?

- Hát nem érti?

- Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni.

- Gondolkodjon, Watson!

- De én A.B. ügynök vagyok!

"Abszolút ostoba" -gondolta a professzor. Magyarázhat neki bármit, hülye, mint egy doboz vattacukor.

- Ó, igen, persze. Elnézést kérek. Csupán arra akartam kilyukadni, hogy a gyilkosság során az elkövető elrejtett valamit a lakásban, mivel nem volt ideje kivinni. Félt, hogy meghallották a lövéseket, ezért elmenekült. Az autóban idefelé mutatott néhány képet a helyszínről. Észrevettem, hogy a lelőtt áldozatba fúródott golyó olyan szögben találkozott a testtel, hogy a gyilkosának legalább százkilencvenöt centiméter magasnak kellett lennie, és szemben állt vele, vagyis ismerte az áldozatot, vagy nem gyanakodott rá. Ez a magasság gyakran párosul negyvenhatos lábmérettel, amely a képeken jól láthatóan elterül a vérfolt szélén. Még szerencse, hogy a vér ilyen formában szárította meg a szőnyeget. Ha most megnézi, a vérfolt még a szőnyegben van, ahhoz nem nyúltak, mert túlságosan látványos lett volna eltüntetni. Ráadásul ott van az a két másik lábnyom is, ami azon a képen még nem szerepelt. Ez azt jelenti, hogy volt még egy tettes, aki a helyszínelés után bejött. Mivel a harmadik lábnyom a közepén már ott volt a vérfolt közepén, nem gondolta, hogy lebukhat.

- Lenyűgöző! Vagyis azt akarja mondani, hogy két tettes van? Kié a harmadik lábnyom a közepén?

- Igen, két tettes van. Illetve, egy gyilkos és a segítője. A középső lábnyomról majd később még beszélek, de előbb menjünk le a mosodába. Oda vezet a következő nyom.

- Miféle nyom?

- A gyilkos az ismeretlen tárgyat a fotel aljába rejtette, amelyet a helyszínelők nem ellenőriztek, mivel nem akarták elmozdítani azt. Az a fehér szál, ami vérfolt melletti fotel aljára ragadt, bizonyítja, hogy a társa tudatosan kereste ott azt a valamit. – A.B. ügynök lehajolt, és csak ekkor vette észre az apró textilfoszlányt.

- Igaza van! - Úgy tett, mint aki képben van, de nem értette a professzor gondolatmenetét.

Az alagsorban az ott dolgozók készségesen elvezették az ügynököt és Schweppes professzort a mosodai részlegbe, ahol éppen az aznapi mosást végezték.

- Mit keresünk? – kérdezte A.B. - Hiszen mindent kimostak már tegnap.

- Valóban, a tegnap használt köpenyek már száradnak. Azonban a második tettes nem keverte bele a szennyesbe a ruháját.

- Miért nem? Összepiszkolhatta, nekiüthette valaminek… Már értem! A selejtezőbe dobta.

- Ugyan, kérem, ne beszéljen szamárságokat! Miért dobta volna oda?

- Az a száldarab. Elfeslett, tehát nem rakhatta a mosásba, mert szétjön.

- Ez egyáltalán nem biztos. Az a kis szál jelentéktelen a ruhához képest. – Schweppes professzor legyintett. - A második tettes már fent, a szobában is el akarta tüntetni a nyomokat. Tévútra próbált terelni az által, hogy rendet rakott, már amennyire az ideje futotta. Vagyis kézenfekvő, hogy ezúttal is másra terelné a figyelmet és a gyanút. Ez esetben azt kell inkább feltételeznünk, hogy a mai adag tiszta ruhák közé rakta be az egyenruhát, amire nagyon is vigyázott. Ott aztán senki sem keresné. Ráadásul, ha egy alkalmazott felhúzza, rögtön rá lehet fogni, hogy ott járt a tetthelyen és beszennyezte azt, ezért a bizonyítékok sem lesznek helytállóak a bíróságon.

- Értem már. De honnan tudta az a valaki, hogy ma felveszik azt a ruhát? Arról nem is beszélve, hogy ha már egyszer jártak ott a helyszínelők, miből gondolta, hogy bárki újra megnézi a tetthelyet.

- Az első kérdésével gyakorlatilag rátapintott a lényegre, a másodikkal azonban mellé lőtt. Utóbbi magyarázatául az szolgál, hogy ha megnézik a képeket a laborban, rá fognak jönni, hogy a harmadik lábnyom egy gyakornoké, aki figyelmetlenül belelépett a vértócsa közepébe.

- Lehetetlen, hogy ekkora hibát vétsen valaki!

- De igenis lehetséges. Az egyik képen még csak két lábnyom látszik, egy másikon pedig már három. Bizonyára pakolás közben lépett a tócsába. Mivel a képekre nem gondolt – a tapasztalatlanságából adódóan –, csak bent vették észre a hibát, és a mintázat alapján hamar megtalálhatták a bakancsot, mivel a gyakornokbakancs jellegzetes kialakítású talppal rendelkezik. Ha jobban megnézi a három lábnyomot tartalmazó képet, látszik a különbség a negyvenhatos, a negyvenegyes, valamint a gyakornok nyomai között. A helyszínelők hamarosan visszajönnek, hogy megpróbálják kijavítani a hibát, és erre még ma sor kerül. Bár az, hogy ezen még mit lehet javítani anélkül, hogy kiderülne a baklövés, számomra rejtély. Ezzel valószínűleg elszúrták a tetthelyen talált bizonyítékokat, és erre a gyilkos segítője sem gondolt.

- Képtelenség!

- Nem az. Majd meglátja! Visszatérve az első megállapítására, úgy vélem, hogy itt nincs keresni valónk. Már nagyjából összeraktam a kirakós darabjait. Menjünk! Majd otthon elgondolkodom a részleteken. – Schweppes professzor kiment a mosodából, az ügynök pedig értetlen arckifejezéssel követte.

Másnap a professzor felhívta A.B. ügynököt, hogy menjen el a lakására, mert van néhány eredmény, amit megosztana vele.

- Üdvözlöm, A.B. ügynök! – A férfi bement a házba, és helyet foglalt a kanapén, amely mellett egy teleírt tábla volt.

- Mielőtt bármit mondana, igaza volt. Tegnap felhívtak a laborból, hogy újra megnézték a helyszínt néhány tényező bizonyításához. Tudtam, hogy mindez nem igaz. Pontosan az történt, amit ön mondott.

- Nyilvánvaló volt. Azt kell mondanom, hogy ez az ügy túlságosan egyszerű.

- Egyszerű? Nem nevezném egyszerűnek, hiszen nem tudjuk az elkövetők kilétét.

- Tévedés! Ma rájöttem.

- Azt akarja mondani, hogy tudja, kik a tettesek?

- Igen.

- De hogyan jött rá?

- Miután hazaértem, felhívtam a hotel igazgatóját, akivel tegnap találkoztunk. Elkértem tőle a dolgozóinak listáját és a beosztásokat, ő pedig készséggel elküldte nekem e-mailben. Így nem volt más dolgom, mint beírni az általam kifejlesztett univerzális egyenletek egyikébe az adatokat, kiszámítottam az eredményt, és már meg is voltak a tettesek. Egészen pontosan kettő.

- Kettő?

- Pontosan.

- Árulja el, kik azok!

- Először is elmagyarázom, hogyan jöttem rá. A táblának ezen a felén található az első levezetés, ami a gyilkoshoz vezet. Pofonegyszerű képlet, lényegében egy integrálszámítás némi extrával.

Itt nagyon könnyű dolgom volt. Csak behelyettesítettem az adatokat, eszközöltem néhány feltevést, és máris kijött az eredmény. A gyilkos nem más, mint X.Y.

- Hihetetlen! – A.B. ügynök feljegyezte a nevet.

- Ugye, milyen egyszerű? A második esetben már nem volt ilyen könnyű dolgom. A gyilkos társa sok változót hagyott maga után, ez által nehezebb volt az azonosítása. – Schweppes professzor megfordította a táblát, és egy bonyolult, többszintes egyenlet bontakozott ki a formából.

- Amint láthatja, az adatok széles spektruma miatt több összegző számításra volt szükség. Amint megtaláltam az ösvényt, máris könnyebben értelmeztem a hátrahagyott nyomokat. Ezek alapján biztosan merem állítani, hogy a tettestárs Y.X. Itt a hotelben dolgozók névsora. – Elővette a papírt és az ügynök elé helyezte az asztalra. - Bekarikáztam a kérdéses személyeket, ők az ismeretlenek.

- Köszönjük, uram! Nagy szolgálatot tett a hazájának. – A.B. ügynök felállt, elköszönt, majd elhagyta a házat a kapott eredményekkel.

*

Miután elment, a kisszobából egy női alak lépett ki anyaszült meztelenül.

- Mindent hallottam. Miért volt szükség erre a színjátékra?

- Most miért? Ő kérdezte, kik a tettesek.

- Igen. De muszáj volt azokkal az oda nem illő egyenletekkel dobálózni?

- Úgy sem érti, teljesen mindegy.

- Miért nem mondtad el neki már az elején, hogy honnan tudod a válaszokat?

- Ez még a cipőfűzőjét sem képes bekötni. Egy vacak differenciálegyenletet sem képes kiszámolni. Hogyan magyaráztam volna el neki, hogy csak a dolgozók listáján szereplő neveket kellett egyeztetni a beosztásokkal?

- Nem mindenki végzi el az elemit három év alatt és szerez tizenhat évesen kitűnő diplomát két szakon egyszerre.

- Mondj, amit akarsz! Ez teljesen reménytelen. Pontosan beleillik a szervezetbe, amiben dolgozik.

- Miért? Ők melyik szervezet?

- D.Ü.H.

- Vagyis?

- Dilettáns Ügynökök Hivatala.

- Már mindent értek.

- Mit szólsz egy kis matekhoz?

- Mire gondolsz, kis huncut?

- A Schweppes formulára. Legutóbb is kielégítő lett az eredmény.

- Benne vagyok, kövess!

- Megyek, egyetlenem! – A professzor felállt, és sűrű léptekkel barátnője nyomába eredt.