Két év telt el a Hattyúk tava előadása óta. Sora Naegino azóta is a Kaleido Színpad sztárja. Rengeteg tapasztalatot szerzett ez idő alatt. Sok fergeteges produkciót tudhat maga mögött. De egy ideje nem oszthatja meg sikereit partnerével.
Leon úgy döntött, hogy elmegy a színpadtól. Ennek már több, mint egy éve. Tulajdonképpen azt senki sem tudta, mi a távozásának oka. Még partnerével sem közölte. Csak köszönt, beszállt a taxiba, miközben a lányt nézte furcsa tekintettel...
Sora megdöbbent. Úgy gondolta, hogy ő az oka az egésznek, csak nem értette, miért. Valahol mélyen, belül fájdalmat érzett, amit azzal magyarázott, hogy Leon az utóbbi időben olyanná vált számára, mint ha a bátyja lenne. A családtag elvesztése pedig kínnal jár, ezt ő már megtapasztalta - de mégsem ugyanazt érzi, mint szülei elvesztésekor. Ez másfajta kín - emésztőbb. Miért?! Miért ment el? Miért volt olyan különös a tekintete? Szinte állandóan ezek a kérdések jártak a fejében...
A sztár teljesítette ugyan, amit elvártak tőle, de nem tudott úgy csillogni, mint régebben. Kapott egy új partnert, egy olasz artista fiú személyében, de nem volt  közöttük teljes az összhang. Ezt kívüláló ugyan nem igazán vette észre, mert az ugrásokat addig gyakorolták, míg nem mentek tökéletesen, de ez óriási erőfeszítéseket követelt mindkét részről. Sokkal nagyobbakat, mint Leon edzései.
Valentino lassabb tempójához kellett igazodni, és Sora nem rögtönözhetett, mert megzavarta vele a fiút, amikor megpróbálta. Az olasz artista nem is tudott olyan nehézségű ugrásokat végrehajtani, mint a francia. Sorának a vele való szereplés szenvedés volt, de a közönségért és a színpadért elviselte.
Egy eléggé sikeres előadássorozat végén, az esti fogadáson megjelent Kenneth úr is. Kalossal hosszan beszélgettek valamiről.
Sora eközben a barátnői társaságában üldögélt. Aztán már csak egyedül, mert a lányok táncolni mentek. Valentino próbálta hívni a japán lányt is, de ő nem ment.
Kenneth úr elégedetlenül nézte a magában gubbasztó lányt.
- Mióta megy ez, Kalos fiam?
- Micsoda?
- Nem látjátok, hogy a sztár csak árnyéka önmagának?!
- Hm... amikor kérdeztük, azt mondta, semmi baja, de ez egyre rosszabb.
- Mióta?
- Már majd' egy éve kezdődött.
- Ez a Valentino gyerek nem rossz artista. De nem ér fel Sora színvonalához. Az angyalka pedig kedvetlen, és csoda, hogy színpadra tud lépni, annyira lefogyott. Valamit tenni kell!
Kalos erre csak egyetértően bólintott. Tudta, az öregnek már van is valami ötlete, amit majd a legváratlanabb pillanatban tálal elé.

A Kaleido sztárja pedig fogta magát - és a többieket ott hagyva - szállásukra indult a holdfényben fürdő tengerparton. De nem volt kedve a szobájába menni sem. Annyi mindenen rágódott, hogy úgy sem tudott volna aludni. Így leült egy padra, és bámulta a homokra futó hullámfodrokat. Mostanában gyakran ezt tette éjjel. Annyira üres volt minden nélküle... Néhány könnycsepp gördült le arcán, a holdfényben ezüstösen csillogó sávot húzva rajta. Észre sem vette. Addig üldögélt, míg ott, helyben el nem aludt.
Félálmában halk, ismerős kacagást hallott, majd mintha valaki vitte volna az ölében, de többet nem érzett. Mélyen elaludt.
Reggel az ablakon bekukucskáló nap fénye ébresztette. Szemeit alig kinyitva ült fel az ágyon. Ágyon?! Rögtön kipattantak a szemei, amikor eszébe jutott, hogy utoljára a tengerparti padra emlékszik. Akkor hogy került a szobájába?! Apró konyhájából halk hangok szűrődtek ki. Sora magára kapta köntösét, és már teljesen éberen, a kíváncsiságtól hajtva robbant be a kis helyiségbe.
- Layla! Yuri! - lepődött meg, és örömmel üdvözölte barátait. - Mikor érkeztetek?
- Szia, kis hugi! Az éjjel - köszöntötték, és a kék szemű lány már elé is tolt egy tányért, amire a reggelijét tálalta. A szőke páros is leült vele reggelizni. Sora barna szemeibe kicsit visszaköltözött az élet, ahogy a társaságukban lehetett. Layla és Yuri megdöbbent Sora láttán. Most látták csak, mennyit fogyott. A szemeiben sincsen az a régi tűz... Jelentőségteljesen néztek egymásra, míg vöröseslila hajú "húguk" evett. Mivel ma Sorának nem kellett menni edzeni, mert szabadnapot kaptak, Layla elhatározta, hogy megpróbálja kiszedni a lányból, mi baja.
Yurival elvitték őt a városba. Először vásárolgatni - addig a férfi inkább a kocsijában olvasott egy újságot -, majd egy étterembe, ebédelni. Délután a tengerparton sétáltak vele. Sokat beszélgettek, de konkrétan nem kérdeztek rá Sora ijesztő állapotának okára. Layla végül úgy döntött, a szállás helyett nála aludjon barátnője. Azt Yurival együtt,  mindketten magától értetődőnek találták, hogy a fiú is ott alszik. Ezen Sora lepődött meg, mert nem tudta még ő sem, hogy a páros nem csak együtt dolgozik...

Amint Sora elaludt a vendégszobában, Layla Yurira nézett:
- Nos, rájöttél?
- Azt hiszem, igen.
- A baj neve - szerelem - mosolyogtak egymásra egyetértőn.
- De nincs vele tisztában - fűzte hozzá a lány.
- És az okozója?
- Leon Oswald.
- Micsoda?! Ezt ő mondta neked?! - kérdezte a szőke fiú meglepődve.
- Nem mondta. De a beszélgetéseink közben észrevettem, mennyire megváltozott az arca, ahogy Leont említettük. Szinte felragyogott. Mondhatjuk, hogy ez az információ a női intuícióm és megfigyelésem eredménye - mondta huncutul mosolyogva Layla. - Emlékszel még, egyszer mit mondtam? Amikor vállaltam a démonná válást, hogy Sora angyal lehessen.
- Igen, kedvesem. Azt, hogy más nem lehet Sora partnere, csak Leon.
- Igen.
- De Oswald? Vele mi a helyzet?!
- Ezt Neked kellene kiderítened, édesem - válaszolt a lány, és csókot lehelt Yuri szájára. - Menjünk aludni! A többit holnap megbeszéljük, amíg hugikánk edz.
- Aludni?! Na jó, de előbb... - kapta ölbe Yuri a kedvesét csábos mosollyal, és eltűntek a hálószobájukban.

Ezalatt egy Párizshoz közeli birtokon, egy hangulatos villában egy ezüsthajú férfi állt szobája ablakában, és a  hajnali derengésben szállongó hópihék táncát figyelte. Egész éjjel nem aludt. Egyre gyakrabban fordult vele elő, hogy az edzésekre kialvatlanul érkezett. Önként vállalt magánya egyre súlyosabb teherként nyomta a szívét, melyet a legtöbben fagyos jégnek tartottak. Csupán az emberek figyelő tekintetétől távol, egyedül, házába zárkózva szenvedhetett. Nem akarta, hogy bárki is lássa, hogy a fájdalmán csámcsogjon. Épp elég volt egyszer, amikor Sophie-t elveszítette.
Két hete sem volt társasága, amikor huszonkét éves lett. Számára észrevétlen múlt el a születésnapja. Születésnap... Igaz, Sorának Karácsony előtt egy héttel lesz a tizennyolcadik...
Az érzései elől menekülve jött haza onnan, ahol a legnagyobb sikereit aratta, második otthonából, a Kaleidotól. Sora és az Angyalok Tánca szinte észrevétlenül megváltoztatta lelkét, melyet húga halála óta szándékosan dermesztett kővé. Ez ijesztő volt számára... félelmetes és  abszurd, hiszen - Sophie halála óta - eddig semmitől nem félt. Éppen ezért is ragadt rajta a Halálisten név.
Meg azért, mert partnereit sorra tette tönkre, kivéve egyet. Egy lilásvörös hajú angyalkát, aki eleinte a húgára emlékeztette, de nála sokkal vidámabb és közvetlenebb tudott lenni. Most ettől a törékeny szépségtől ijedt meg. Jobban mondva az iránta fellobbanó érzelmektől, ami miatt lelke a jégbörtönének zárát feszegette, szabadulóban a rákényszerített örök fagytól.
Sóhajtott, majd elfordult az ablakától. Odament tévéje elé, leült, bekapcsolta a készüléket. Végigzongorázta a csatornákat, de érdektelen arckifejezéssel kapcsolgatta tovább a műsorokat pár pillanat után. Egyszer csak ujja megdermedt a távkapcsoló gombja felett. Döbbenten nézte a tengeren túli csatorna speciális hírműsorát - ami a Kaleido Színpad sikeres előadásáról tudósított. Ott voltak mindannyian... Látta artistatársait, a főszereplő fiút, aki a helyére lépett. Gúnyosan húzta el a száját. Észrevette, hogy az olasznak még igencsak sokat kellene gyakorolni a színvonal javítása érdekében, de némi nyugtalanságot is érzett a jóvágású fiú láttán. Féltékenység?
Aztán megpillantotta egyetlen, általa elfogadott partnerét. A szíve hevesen kezdett verni. Fájdalmat érzett. Meglepődött, hogy Sora mennyire megváltozott. Csinos, nőies idomai lefogytak. Arca tükrözte a színpad és közönség szeretetét, de ő, aki jól ismerte, milyen volt régebben, észrevette a lány szemeiben bujkáló szomorúságot. Csak nézte a vékony arcot, és elmerült
gondolataiban: a vitáikra, a kemény edzésekre gondolt, majd a beszélgetéseikre... Hová tette a józan eszét, amikor otthagyta őt szó nélkül?! Hiszen az angyal segített neki feldolgozni élete legnagyobb fájdalmát! Minden visszahúzza őhozzá!

Gondolataiból arra eszmélt, hogy már nem is az a műsor ment. Gyorsan kikapcsolta a készüléket.
Odakint világos reggel volt. Ideje volt készülnie... Újabb nap kezdődött, kemény edzéssel és előadással - sajnos azzal a nyafka Lucillával szerepelve. Megrázta hosszú, fehér üstökét:
- Te hülye! Te akartad, de talán még nem késő - ostorozta magát hangosan. - Vissza kell mennem hozzá - döntött.
Ebben a pillanatban elhallgatott és ledermedt. Meglátott egy furcsa babát, ami a kanapéján ült. Hiszen az előbb még nem volt ott! Nem is lehet... ő nem tett oda semmit. Már hallucinál?! Még jobban megdöbbent, amikor a kis figura felállt, meghajolt és megszólalt:
- Üdvözöllek, Leon Oswald, a kiválasztottak között!