Azuka másodpercnyi tétovázás után, amit még a megrökönyödés által földbe gyökeret vert lábai okoztak, végül eljutott arra a szintre, hogy már nem érdekelte semmi, ami a palotához, és annak urához kapcsolódott. Édesanyja volt az egyetlen kapocs, ami még ide kötötte, de semmi tárgy, vagy személy nem érdekelte már. Könnyei kicsordultak, és hirtelen elhatározástól vezérelve kitépte magát Ura kezéből, majd futásnak eredt a kastély felé ugyanazon az útvonalon, amelyiken a papot hozták a kivégzésre. Gyors, fürge, de közben nagyon szép mozgású lány volt, még így is, hogy kezét közben szeme elé kapta, és könnyeit törölgetve, a megszokásra támaszkodva próbált egyenes útvonalon maradni, több-kevesebb sikerrel. Az egész élete elől, de főként Ura elől menekülő lány, amint felfele tart a palota kertjének kapujához, és közben még hátulról is látszik, hogy sír - ez a kép volt az, ami életében először megmozdított Sesshoumaru Nagyúrban is valamit legbelül, talán a gyomra tájékán, esetleg a szívénél, netán mindkét helyen. Beazonosíthatatlan volt ez számára, éppen ezért nem is törődött vele túlságosan hosszasan, inkább visszatért megszokott hidegvéréhez, és úgy indult a hatalmas épület felé, a többi lakó élén.

Eközben Azuka már elérte a kaput, sőt az óriási kétszárnyú ajtót is, amit utolsó erejével egyedül lökött be, és indult az északi torony irányába, minthogy máshol érzése szerint már nem akadt keresnivalója. A teljesen üres kastélyban valósággal visszhangot vertek a léptei a kihalt folyosókon, és sírásának hangja is egészen felerősödött. Szégyen ide vagy oda, ő ugyan már nem foglalkozott ilyesmivel, csak és kizárólag azzal a gondolattal, hogy miképpen tudna erről a helyről a leghamarabb elmenekülni. Igazság szerint már meg is fogalmazódott benne a megoldás, csak még nem érezte magát elég erősnek, és bátornak ahhoz, hogy egy ilyen lépésre vetemedjen, habár az elszántsága meg volt hozzá. Kíméletlenül becsapta maga mögött a torony ajtaját, és elreteszelte, noha egészen bizonyos volt benne, hogy ilyen akadályon bárki egészen egyszerűen bejuthat ha akar, főleg a katonák közül, mégis így sokkal nagyobb biztonságban érezte magát. Az a szoba felé vette az irányt, melyben akkor lakott, mikor még Ikumitól tanult. Gyertyát gyújtott és összekuporodva felült az ágyra, miközben már könnyek helyett tüzes lángok égtek szemeiben, és csak a késő éjszakát várta, mikor már mindenki alszik, az álmok világában mélyen elmerülve, megérzéseiket és érzékeiket félretéve néhány órára.

Túl sok mindenért kellett bosszút állnia ahhoz, hogy ezeknek képe elvakítsa, és ne engedje ésszerűen gondolkodni, amit pedig eddigi élete során mindenegyes pillanatban megkövetelt saját magától. Az egyetlen dolog, amiből nem engedett az a megfontoltság, de most nem volt megfontolt, mert ugyan tudta, hogy mit fog tenni és pontosan tudta, hogy nem cselekszik helytelenül, ugyanakkor nem gondolta át, hogy mennyi családjáról árulkodó nyomot hagy maga mögött, amikért még nagyon súlyosan megfizethet.

Az elmélkedő feje felett hamarabb száll az idő, mint a gondolatok nélküli unatkozó felett, így Azukának sem tűnt hosszúnak az időszak amíg hallgatta, ahogy hirtelen megtelik a palota, majd fokozatosan elcsendesül, ahogy nyugovóra térnek a lakók. Már csak annyit kellett kivárnia, hogy mély álomba merüljenek, hogy még véletlenül se legyen sejtése senkinek sem arról, hogy mire készül. Minthogy érezte már korábban is, hogy figyelik, most szándékosan eloltotta a gyertyákat, és a fáklyákat, így önmagát is megvakítva, de majd ha hozzászokik a szeme a sötéthez már nem lesz olyan nehéz tájékozódnia, és addigra megérik az idő az indulásra.

A terve egyszerű volt, és viszonylag egyértelmű: használni akarta az átjárót, amit még annak idején Ikumi mutatott neki, és amiről első pillanatban elhatározta, hogy igénybe fogja venni, ha szorítja a szükség. Most már kellőképpen szoros volt a hurok a nyaka körül ahhoz, hogy véglegesen arra az elhatározásra jusson, hogy megindul Dél tartományainak irányába. Nagyjából egy újabb óra elteltével úgy döntött, hogy elindul bármi is történjék. Lesietett a lépcsőkön egészen a legalsó szintig, majd ott felemelte a szőnyeget, és a csapóajtó kinyitása után, úgy helyezte rá arra, hogy majd ha lentről becsukja akkor se lehessen látni az átjárót. Éppen leért, már észre is vette, hogy oda van készítve néhány fáklya, melyek közül egyet azonnal meg is gyújtott, a többiből pedig vett magához, hogy később is legyen, és csak azután csukta le a csapóajtót ezzel legalább időlegesen maga mögött hagyva a Nyugati palotát, annak öntelt és rettegett Urával együtt.

Sietnie kellett, ezt jól tudta, hiszen csak akkor van esélye ügyes szökést végrehajtani, ha kisétál a szellemek érzékeinek hatóköréből, még hajnal hasadtáig. Ennek érdekében futásnak eredt, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírta, és tekintetbe véve félig, vagy inkább majdnem háromnegyed részig szellem származását, meglehetősen gyorsnak számított a mozgása. Egy ember számára egészen követhetetlennek bizonyulna, esetleg csak a legedzettebbeknek nyílhatna bármiféle remény a tempótartásra, de nekik is csak rövidtávon. Az időérzékét ilyenkor teljesen elveszíti az igyekvő főleg, ha olyan szorított helyzetben van, mint Azuka, hogy minden egyes másodperc számít. Ilyenkor egy óra elillan a másodperc töredék része alatt, azonban egy másodperc óra-hosszúnak tűnhet, olyan helyzetben, mint az esti kivégzés. Ez a relativitás, és akármennyire nem változik a másodperc mértéke, akkor sem lehet megcáfolni a létezését.

Azukának fogalma sem volt arról, hogy mekkora utat tett meg, arról meg még kevésbé, hogy mennyi idő telt el azóta, de abból tudott valamelyest tájékozódni, hogy éppen leégett az első fáklyája, így újat kellett gyújtania. Minimális időveszteséggel dolgozott, és amint újra akadt fényforrás, hogy legalább ne vaksötétben közlekedjen, rögtön indult is tovább. Közel lehet már a hajnal, és be is járt már egy elég hosszú utat, mégsem tudta pontosan megítélni, hogy mennyire lehet távol, vagy hogy mekkora távolság egyáltalán az elég. Reménykedhetett benne csupán, hogy Sesshoumaru Nagyúr már nem fogja érezni a jelenlétét, és azzal éppen elég időt nyerhet. A másik dolog meg, hogy bíznia kellett abban is, hogy két nap és két éjszaka elegendő lesz ahhoz, hogy elérjen az alagút másik végéhez, valahova a Déli-királyság palotájának, és a körülötte épült városnak a közelébe.

Korán reggel volt még, éppen csak feljött a Nap a hegyek mögül, mikor Nyugat Ura felébredt hatalmas királyi lakosztályában. Szörnyű álma volt, melyektől már meglehetősen elszokott, mivel az ő éjszakái mindig nyugodtak, és nem tűrheti, hogy őfelségét bármi is megzavarja alvás közben, még saját elméje sem. Ahogy kikelt az ágyból: félmeztelenül sétált a hatalmas, kétszárnyú teraszajtóhoz, melyek a nyári évszak alatt mindig tárva-nyitva vannak, így nem kellett különösebben bajlódni ezzel a Nagyságos úrnak, csupán odamenni, és nekitámaszkodni az ajtófélfának. Végigpásztázott szemeivel a hatalmas birtokon, a hegyeken a távolban, a rizsföldeken, a városon, és annak a főterén megállapodott tekintete. Azt álmodta, hogy az egyik szolgálólányt akasztották fel ott, és ő tehetetlen volt, éppen azért, mert ő akasztatta fel. Azuka csinos nyaka könnyedén tört a kötéltől, így még megfulladni sem volt esélye, hamarabb vége lett annál.

Nagyot szusszant, megrázta kicsit a fejét, hogy visszatérjen a valóságba, mikor hirtelen észbe is kapott: Azuka! Hol van? Merre lehet? Már nem érezni az auráját, pedig tegnap este még a kastélyban volt, az egészen bizonyos! Hova tűnt! Már megint azaz átkozott torony! Átkos egy hely! Sesshoumaru Nagyúr amint ráébredt arra, hogy már sehol sem érzi a lány auráját, se közel, se távol, ismételten egy rémálom főszereplőjének érezte magát, csakhogy már túlságosan is ébren volt. Köpenyszerűséget terített magára, és azon nyomban, hirtelen elhatározástól vezérelve ő maga indult a toronyba, hogy egyszer és mindenkorra a végére járhasson a rejtélyeknek. Gyors léptekkel közelített az ajtóhoz, és egy egészen könnyed mozdulattal betörte azt, annak ellenére, hogy el volt reteszelve. Legelőször felfelé indult, ahonnan talán erősebben érződött a lány illata, mint máshonnan, és rá is bukkant hajdani lakóhelyére, az egészen kicsi szobára, az ággyal, de ott már nem volt senki, ahogy feljebb sem. Végül lefelé indult, egészen az utolsó lépcsőfordulóig, és akkor megpillantotta: egy szőnyeg. Egészen biztos volt benne, hogy rejt valamit, különben miért is lenne itt, jó mélyen a földszint alatt. Diadalittasan emelte meg a régi ócskaságot, és csalódottan hajította vissza, mikor alatta nem talált semmit. Nem látta az átjárót... mert a Nagy-kutyaszellem láthatatlanná tette előtte. Éppen fia elöli menekülőútnak szánta, így ő volt az utolsó személy a Földön, aki megláthatta azt. Akik még esélytelenek voltak erre, azok a teljesen szellemek, pedig tiszta vérük egész életükben kiváltságnak számít, de most... a legeslegátkosabb dolognak.

Sesshoumaru Nagyúr újra a szobája felé vette az irányt, de dühösebb volt mint valaha. Akik már felébredtek a szolgálók közül, és most a folyosókon tartózkodtak, mind igyekeztek bemenekülni valahova, vagy egyszerűen csak elugrani Nyugat Urának útjából, mikor észrevették. Az aurája is valósággal perzselt, izzott, és alig lehetett megmaradni a közelében, annyira ijesztőnek hatott így villámló szemekkel, és majdhogynem gőzölögve. Még Nakashimának sem támadt kedve a közelébe menni, pedig ő igencsak szeretett a Nagyúr mellett tartózkodni, most mégis inkább ráfordult egy másik folyosóra és eliszkolt a konyha felé. A titkos folyosókon, melyeken a szolgálók az ételt vitték az uraknak a szobáikba, hamar el is jutott a szakácsok közé, akik most is serényen készítették a reggelit, hogy mindenkinek időben a lakosztályában legyen az étel. Manamit kereste természetesen, aki nem véletlenül a konyha legfélreesőbb sarkában helyezkedett el, és már várta a másik nő érkezését.

- Sesshoumaru Nagyúr ma reggel különösen dühösnek látszott. - jegyezte meg azonnal Nakashima, amint megérkezett.

- Nem lehet véletlen az eset, hiszen talán magad is felfigyeltél rá, hogy Azuka eltűnt a palotából. A torony nyelte el őt is. - bizalmaskodott a szakácsnő, miközben mélyen a másik szemébe nézett.

- Nem értem ez milyen szempontból befolyásolná a Nagyúr kedvét, de nem is érdekel a magyarázatod. A mi feladatunk ettől nem változik. - halkított még jobban a hangján a házvezetőnő, elég egyértelmű utalást téve arra, hogy bár Manami alakváltásának köszönhetően ügyesen megfigyelték Azukát, még mindig nem sikerült semmiféle nyomot találni, ami alapján egyáltalán meg lehetne bizonyosodni arról, hogy az Úr helyesen gondolkodik a lány téves családneve felöl.

- Ne aggodalmaskodj emiatt: nem feledkeztem meg a feladatunkról. Ami azt illeti a kis cselédlány eltűnése pont kapóra jön, ugyanis így könnyűszerrel át tudom kutatni a szobáját. Főleg, hogy még az anyja is börtönben van, és ezáltal ő sem szaglászhat utánam. - elégedett, gonosz vigyorral néztek össze újra, és Nakashima elégedetten bólogatni kezdett.

- Ügyes lány vagy te Manami. Megérte veled barátkozni. - azzal hátat is fordított és elment, hogy még véletlenül se legyen gyanús a többiek számára. Az utolsó kijelentéséből menthetetlenül kiderült, hogy ő csupán érdekből barátkozik, és nem számít neki semmi más. Sosem volt tisztességes, semmilyen szempontból sem, a szakácsnő azonban túlságosan büszke volt magára, és saját gonoszságára ahhoz, hogy észrevegye mindezt, így vakon örült a semminek.

Míg a konyhában kifőzték a tervet az utolsó feladat végrehajtásához is, Sesshoumaru Nagyúr is elérkezett, hogy katonái főnökével Katsumával beszéljen - aki annak idején, hazaérésük estéjén megpróbálta ágyba csábítani Azukát, természetesen sikertelenül.

- Emlékszel még a tervre, amit nem rég közöltem, Katsuma? - nézett rá égő tekintettel Nyugat Ura.

- A Déli-királyság elleni hadjáratra gondol, Uram? - tette fel a költői kérdést, melyet egy pillanattal később ő maga válaszolt meg. - Természetesen emlékszem rá. - bólintott.

- Úgy döntöttem, hogy három napot kaptok még, addig szedjétek össze a flottát. Aztán indulunk, és leigázzuk azt a népet is. Nem nyugszom amíg az uralmam alá nem hajtom egész Japánt! - sarkon is fordult, és egyenesen a szobájába indult, köpenye pedig lebegett utána. Ölni akart, bosszút állni ártatlan embereken a saját hibáiért, bosszút állni Azukáért, akiről fogalma sem volt ugyan, hogy hova lett, de bizonyos volt benne, hogy egyáltalában nem jelent jót az eltűnése. Csak egy megérzés volt a részéről, mégis éppen elég ahhoz, hogy ez a megérzés irányítsa tetteit. Fújtatva becsukta maga mögött a tolóajtót, és kiparancsolta a szobájából az oda takarítani hivatalos cselédlányt, aki engedelmesen iszkolt is, öt méteres körzetben elkerülve a Nagyurat. Látta ő is, hogy itt valami komoly dolog történt, és még annál is komolyabb van készülőben.

A palota levegője valósággal megfagyott, és a nyári éjjel még soha, de soha nem tűnt ennyire nyirkosnak a lakók számára. A tárnákban már élesítették a fegyvereket, javították a pajzsokat, páncélokat, és minden olyan sérült harci eszközt, aminek még hasznát vehetik ebben a háborúban is. Odalent hatalmas volt a hangzavar a kopácsolás, és a köszörülés miatt, de nem sokan beszéltek, így az emberekre egyénenként nagyobb csönd telepedett, mint bármikor. Sokaknak a katonák közül már volt felesége, esetleg gyermeke/gyermekei, és éppen mikor egy kevés időt velük is tölthetett volna, akkor újra harcba kell indulnia. Nem olyan nagy öröm ez senkinek, aki már valamilyen szinten megállapodott volna a családi életnél, csak a vérszomjasabb szellemek számára jelent kielégítést egy háború.

Lassan azonban ők is nyugovóra tértek, csupán két nő volt ébren a palotában, de ők ketten éppen elegen voltak egy újabb gonoszság végrehajtásához. Manami holló alakjában kirepült szobája ablakán, és egyenesen Azuka hajdani szobájának ablakához repült, mely szintén nyitva volt, mint nyáron valamennyi másik is. Amint berepült, a szoba közepén visszaváltozott, hiszen emberi alakban egyszerűbben tud keresgélni. Az ágytól indult, a párnákat, takarót, lepedőt, és minden elképzelhetőt felforgatva a siker érdekében, csakhogy itt még nem lelt semmit. Tovább indult hát, és amit csak tudott szétszedett apró darabokra, így elérkezve lassan a fésülködőasztalig, melyhez még tükör sem volt nem úgy, mint az úri hölgyek szobájában szokott lenni.

A hosszas keresgélés végül meghozta gyümölcsét, mikor egy egyik fiókban, egy apró kis dobozkából előkerült egy fejdísz, medállal. Az a fejdísz melyet Azuka mindig kislány korában hordott, és melyre még Sesshoumaru Nagyúr is emlékezett, de persze sosem nézte meg igazából az ékszert, csak tudta, hogy volt egy ilyen a lány fején, a holdfényes éjszakákon. Diadalittas tekintettel és mosollyal emelte maga elé a fejdíszt, melynek medáljába egy gyönyörű kacskaringós kanji volt gravírozva. Még Manaminak is elment a kedve a vigyorgástól egy rövid időre, és inkább a száját tátotta, mert kezdte megérezni tettei súlyát. Megfordult a fejében, hogy nem is adja oda Nakashimának a fejdíszt, hogy nem árulja el mit talált, egyszerűen csak letagadja, és akkor lehet, hogy sok bajtól megóv egy csomó mindenkit, csakhogy a becsvágy csábítás erősebb volt. Ahogy repült Nakashima ablaka felé, csőrében a szerzeménnyel, még küzdött magával, de mikor megérkezett már nem volt visszaút, és még madár formájában a rá várakozó nő kezébe dobta az ékszert, majd visszaváltozott emberi alakjára.

- Ezt... ezt el sem hiszem. - meresztett hatalmas szemeket a szolgálónő, aki igencsak Sesshoumaru talpnyalójának nevezhető, de valakinek ezt a feladatot is el kell látnia. - Azonnal el kell vinnünk a Nagyúrnak.

- Micsoda? De hát késő este van! - hüledezett Manami, és még éppen időben elkapta a már indulni készülő Nakashima kezét. - A halálod napját próbálod előidézni, hogy ennyire sietsz odaadni ezt a fejdíszt? Különben is: az Úr ma nem volt valami rózsás hangulatban. Lehet, hogy okosabb lenne hagyni, hogy kialudja magát. - érvelt helyesen a szakácsnő, és végül aztán a másik is megnyugodva bólintott, majd eltette a párnája alá az ékszert, és mindketten nyugovóra tértek a saját szobáikban.

Másnap reggel aztán korán ki is vetette őket az ágy, de az egyezmény szerint Nakashima kaszálja be az elismerést, így ő indult Sesshoumaru Nagyúr szobájába, aki lényegesen nyugodtabb volt az előző naphoz képest, de ez a hangulati állapot sem volt éppen a legkecsegtetőbb.

- Mit akarsz itt? - rontott rá a csöndesen kopogtató és a szobába éppen csak belépő nőre, aki eddig sem húzta ki magát, de most aztán végképp megpróbált minél kisebbnek látszódni.

- Teljesítettem a feladatot uram: szereztem bizonyítékot Azuka származásáról. - mondta végül önelégülten Nakashima, és kinyújtott kezében a tenyerén tartotta a fejdíszt. Sesshoumaru Nagyúrnak a név hallatán végigszaladt a hideg a hátán, és ezt csak fokozta az ékszer, melyet megismerni vélt. Most átkozhatta csak igazán magát, hogy mennyire vak volt ideáig, pedig még viselte is a lány a fejdíszt, csak ő ezt jelentéktelennek vélte. Úgy csapott le most rá, hogy fel is sértette Nakashima tenyerét a karmaival, de most nem foglalkozott ezzel, sőt csak intett a nőnek, hogy elmehet.

Maga elé tartotta a medált, és nézte a kanjit. Először nem is akart hinni a szemének, így pislogott párat, és úgy bámulta tovább a gravírozott jelet, mely árulkodott mindenről, amit tudni akart. Majdnem összemorzsolta az ékszert úgy szorította össze a markában, és ámulatán egyre inkább felülkerekedett a düh, mégpedig olyannyira, hogy már biztos volt benne, hogy soha többet nem szabadul meg tőle. Öklével rávert a szobában álló asztalra, melyre az ételt szokták rátenni, de úgy, hogy az azon nyomban darabokba hullot.

- Takekawa... - állapította meg végül is a kanjiból a családnevet.

Azuka már második napja és éjjele megállás nélkül futott Dél felé, mikor a harmadik napon elérte az alagút végét. Teljesen kimerült volt, de még egy csapóajtón túl kellett volna jutnia, amely fölött hallotta, hogy többen is elhaladnak, sőt beszélni is hallotta őket. Teljes erőből megpróbálta felnyitni az ajtót, de éppen csak egy résnyire sikerült neki, viszont hatalmas meglepetésére az mégis felnyílt teljesen, és két férfit látott meg a résen keresztül. Ahogy hirtelen sok világosság érte a szemét a hosszú vakond-élet után, még hunyorogva is csak homályosan látta az alakokat.

- Vajon, hogy kerül ide ez a nő pont ebből az alagútból, amit már vagy ötven éve nem használt senki? - értetlenkedett az egyik szellem férfi, aki minden bizonnyal katona lehetett a déli palotában. Hosszú vörös haja volt, és piros méregcsíkok húzódtak az arcán, és karjain, még a másik - egy sokkal fiatalabb, szintén szellem férfi - szőke hajú volt, és zöld méregcsíkjai voltak.

- Nem tudom, de húzzuk ki innen. Nem látod mennyire legyengült?! - azonnal le is térdelt, és megragadta Azuka egyik karját, még a másik hasonlóképpen cselekedett az ellenkező oldalon, és így gyorsan kiemelték, a már saját lábain is alig álló lányt. Poros volt ugyan az arca, de szépségéből ez nem vont le semmit, fekete szemei pedig szebben ragyogtak, mint bármikor. Amon, a fiatalabbik szellem, egy pillanat alatt beleszeretett a lányba, és felvette az ölébe, mikor látta, hogy az már nem bír a lábán állni.

- El kell vinnünk az Úrhoz. - jelentette ki végül, és már el is indult, miközben az ájulás határán lévő lányhoz fordult. - Meg tudod mondani nekem, hogy mi a neved? - a lány halványan mosolyogva felemelte a fejét.

- Azuka Takekawa...