Szapora léptekkel igyekezett a tárna felé Nyugat Ura, és talán még az előtt elkaphatta volna Azukát, hogy a lány elért volna édesanyjához, csakhogy éppen a legsürgetőbb pillanatokban találták meg a legtöbben, és kívántak beszélni vele, szintén fontos dolgokról. Ha a tartományok, csaták, hódítás, és az újabb hadjárat szempontjából tekintjük a dolgokat, akkor jóval fontosabbak voltak, mint egy szolgálólány, aki kitalálta, hogy papnő lesz, ezzel lényegesen arrébb tolva életének végnapjait, és a halál, lassanként egyre inkább feje felett lebegő gondolatát. Azonban ha Sesshoumaru Nagyúr eszének járására, szívének dobbanására, és megkapni leginkább vágyott dolgára gondolunk, akkor azonnal billen a mérleg, és fenekestül felfordulva megváltozik a helyzet. Amint ezeket tartjuk szem előtt ugyanis, már nem létezik tartomány, kormányzás, vagy közelgő háború, csak az a lány, aki önmegtartóztatást esküdve hiúsítja meg Urának akaratát, és még szeme elé kerülni sem szégyell.

Azuka ez idő alatt már a börtön cellái mellett, szinte futva próbálta megtalálni édesanyját, hogy beszélhessen vele, hogy szólhasson hozzá, hogy elmesélhesse mi minden történt vele. Valahányszor összeakadt egy őrrel, esetleg harcossal, az minden esetben könyörtelenül rátámadni készült, de utolsó pillanatban mind csak dermedten leeresztve a tőrt, a kardot, vagy öklüket, csak álltak és figyelték ahogy a papnő tovább siet a folyosókon. Valamennyien ismerték már, mindannyian meg is nézték maguknak, és nincs rá szó milyen megdöbbentő volt számukra most papnői ruhában látni a hajdani palota-szépét. Az utolsó ajtóban úgy ugrott elé az egyik hatalmas termetű őr, hogy már megállni sem tudott, és csupán reflexeinek köszönhetően menekült meg Azuka, egy ügyes mozdulattal kitérve a lesújtó kard útjából. Nem mutatta ki ugyan, de pulzusa egy-két másodpercre az egekbe szökkent, mikor megérezte, hogy milyen könnyedén véget vethetnének az életének, ha nem félnék annyira a kamikat.

- Édesanyám! - kiáltott fel végül, mikor megpillantotta a cellában összekuporodva üldögélő nőt, és térdre rogyva nyúlt be a rácsokon, hogy kezét érinthesse. Rumiko már csak gyermeke látványától felderülni látszott, pedig semmi vidámról nem számolhatott be, még akkor sem, ha egész életét vetjük alá számításnak.

- Azuka kislányom, annyira aggódtam érted! - fakadt örömkönnyekre a nő, amint felfogta látomását, hogy lánya áll előtte.

- Ne tanúsíts bolondságot, kérlek, azzal, hogy elhiszed az északi toronyról terjesztett rémtörténeteket.

- Úgy eltűntél... már nem tudtam mit kell elhinnem, és mit nem. - felelt Rumiko, miközben erősen szorította lánya kezét. - És papnő lett belőled: a bölcsesség és a hit szóvivője.

- Valójában még csak tanonc vagyok, de amint fülembe jutott híre börtönbezárásodnak, azonnal kötelességemnek éreztem idesietni, de élve nem úsznám meg ezt a kis kirándulást, hogy ha nem viselnék papnői öltözetet. - suttogóra fogta hangját Azuka, nehogy meghallják olyanok, akiknek a legkevésbé sem kéne, és ismételten ő legyen a baj forrása. - De áruld el nekem édesanyám, miért záratott börtönbe Nyugat rettegett ura?

- Nem az a fontos, hogy velem mi történt hanem, hogy mi történt volna veled, ha engem nem zárnak be ide. Hidd el kicsim, így a legjobb. - mosolygott könnyei mögött a szolgálónő.

- Amennyiben már megint miattam történt, akkor kicsit sincs jól így! - csattant fel a lány.

- Csak két hét. Hiszen olyan hosszú az élet, hogy évek multán már halvány emlékképe sem marad ennek a fekete foltnak az életünkben. Kimossa belőle a homokórán pergő szemcse.

- Tudja-e édesanyám, hogy ebből a börtönből még soha, de soha nem került ki élve senki?! - könnyeivel küszködve, egyre fojtottabb hangon igyekezett beszélni Azuka, mert félt, ha indulatai elszabadulnak, abból semmiféle előnye nem származna egyikőjüknek sem.

- Vétkük nagyobb volt, mint az enyém.

- De hazugsággal vádolnak!

- Az elenyésző ahhoz képest, amilyen vádakkal már éveket töltöttek el itt a kivégzésük napjáig a többiek. De mielőtt még komolyabb vitába bocsátkoznánk, amit előre leszögezek: semmi esetre sem szeretnék, inkább elmondok egy fontos dolgot, amit a minap hallottam az erre járó, és óvatlanul fecsegő harcosoktól.

- Ha így óhajtod édesanyám, és ezt tartod fontosnak, akkor számomra is az lesz, és illendően végighallgatlak. - szusszant egyet a lány végül, és lehunyt szemmel válaszolt, hogy ne kelljen látnia semmit, miközben igyekezett az elmúlt hónapban oly hosszú időn át gyakorolt önuralmat most is kamatoztatnia.

- Sesshoumaru Nagyúr immár nem elégszik meg azzal, hogy Észak tartományait maradék nélkül Nyugathoz csatolta, de rövidesen háborút fog indítani a déli királyság ellen is, és akkor minden, amiért hajdan apád küzdött romba dől. - suttogta Rumiko, hogy véletlenül se hallja meg senki, és lányának elkerekedő, de tűzben izzó szemeibe tekintett, hogy lássa, mennyi hiányzik még ahhoz, hogy valami hatalmas őrültséget tegyen. Valóban nem kellett már sok ahhoz, hogy Azuka önszántából induljon el Urához, de a mondás megelőzte, miszerint most a hegy érkezett Mohamedhez.

Sesshoumaru Nagyúr magasodott a térdelő lány fölé, és onnan méregette kicsit sem múló lenézéssel, miközben az lassan felemelkedett a földről, a szemkontaktust folyamatosan megtartva.

- Ügyes kis boszorkány. - szólalt meg végül gúnyos dühvel Nyugat Ura. - Tisztában vagy a szabályzattal, ehhez kétség sem fér.

- Miféle szabályokról beszélhetünk, mikor az Úr önkényében kezeli azokat? - kérdezett vissza szokásos stílusában a szolgálólány, mely egy szempillantás alatt visszatért a pap minden erőfeszítése ellenére. A megjegyzés féloldalas, gonosz mosolyra késztette Sesshoumarut, mely társult egy apró kis felmordulással is.

- Milyen igaz, csakhogy sajnos van, amit még magam sem törölhetek el, mert eskütétel köt, melyet meggondolatlanul tettem félkegyelmű apámnak, amint arról már bizonyosan te is értesültél a vén toronylakótól. - vette vissza, a mosoly - még ha az gonosz is volt - helyét a megvetés, és hátat fordítva a lánynak újabb kegyetlenségen törte az elméjét a Nagyúr.

- Értesülésem immár első-kézből igazolt. - nyerte vissza higgadtságát Azuka.

- Felnyitottad azonban a szemem, hosszú évi vakságomból, és megvilágítottad a tökéletes utat számomra. - nézett vissza válla fölött ragyogó szemekkel az Úr, de ez a ragyogás elvetemült volt. - Az eskü szerint egyetlen papra, vagy papnőre van szükség a kastélyban, így hát a terved sikeres volt: téged nem bántalak, de a vén papot felakasztatom... és te végig fogod nézni! - jelentette ki a pokolbéli ítéletet Őfelsége, és egy csettintéssel már intézkedett is, hogy Ikumiért tiszteket küldjön. Amint a fiatal lányon végigfutott az első hullámban a borzongás, majd az undor, és végül a félelem, úgy velőt rázó sikolyban tört ki, és legszívesebben futásnak eredt volna a torony felé, hogy tudja még figyelmeztetni tanítóját, mesterét, de őt is lefogták ketten, és így egymaga nem tudott szabadulni a minden mozdulatra erősödő szorításból.

Sesshoumaru önelégült mosolyát talán sohasem bírja majd kiverni a fejéből, ahogy most állt előtte, és minden eddiginél elégedettebbnek tűnt. Rájött hát végre - pedig kicsit sem jellemző rá, hasonló elv alkalmazása -, hogy a szív jobban tud fájni, mint a testen ütött sebek. A korbács ugyan belehasít húsodba, és felmarja a bőröd, és szétnyitja azt, hogy aztán kicsordulhasson a borvörös vér a sebből. A szíven hasonló korbácsütést lehet mérni, szavakkal, és tettekkel egyaránt, de több nagy különbségről beszélhetünk a két eset között: elsősorban talán az említhető, hogy szív jobban belesajdul ezekbe az ütésekbe, és ellentétben a testtel, az új fájdalom nem nyomja el a régit, csupán erősíti azt. Másodsorban pedig arra tehetünk utalást, hogy míg a testen eláll a vérzés, és lassan beforrnak a sebek, addig az idő sokkal kegyetlenebb a másik esetben, mer több is, és lassabban eltelőnek mutatkozik.

Akinek fájt már bármi is úgy istenigazából testileg-lelkileg az életében attól nem idegen az érzés, és megfogalmazódott már benne a tudat, de mivel Nyugat Ura ilyen szempontból sebezhetetlennek bizonyult, így szüksége volt még több időre, hogy magától rájöjjön mit is kell tennie a jól bevált ütlegelés helyett. Ugyanakkor rávilágított még egy fontos részletre a lány: méghozzá arra, hogy most ő az Úr, és kénye-kedve szerint alakíthatja a törvényeket. Senki nem kötelezi rá, hogy Ino no Tashio törvényei szerint cselekedjen, éppen ezért másodpercnyi tétovázás sem kellett ahhoz, hogy megszülessen benne az elhatározás: nem is fog. Ezen gondolatok hatására szemei csak még jobban elsötétedtek, mosolya véglegesen jéggé fagyott, és ijesztőbbnek mutatkozott még a sokévi átlagnál is, de ennek ellenére Azuka még képes lett volna szembeszállni vele, csakhogy Sesshoumaru Nagyúr már elfordult tőle, és csupán csettintéssel jelezte akaratát, mégis őrei megértették.

Az immáron tévesen, de hivatalosan is papnőnek kikiáltott szolgálólányt a palotabéli szobájába hurcolták, jó messze az északi toronytól, hogy eszébe ne ötölhessék esetleg oda visszatérni. Ágyára ültették, és figyelték egészen addig a pillanatig, míg el nem tűntek a tolóajtó mögött, ahonnan aztán tovább álltak, de éppen csak annyira, hogy ne keltsenek feltűnést, mégis figyelhessék, hogy mikor lép ki a szobából az ideiglenes őrizetes. Mert természetesen csak addig kell megfigyelés alatt tartani, amíg a pap életben van, nehogy esetleg még valamire megtaníthassa életének végnapjain. Napjai? Ugyan, dehogy voltak már napjai, sőt örülhetett, ha esetleg még az elkövetkezendő huszonnégy órát megéri. Így mestere halálának tudatában ült Azuka a szobájában, mely most már annyira idegennek mutatkozott számára, és várt, ugyan maga sem tudta, hogy mire. Várt... hogy elmúljon felette életének virágkora úgy, hogy egy cseppet sem élvezte... hogy megtudja mi lesz édesanyja sorsa, és várt... hogy végignézhesse miként végzik ki mesterét. Könnycseppek csörgedeztek arcán, miközben pontosan tudta, hogy figyelik, csak arra nem számított, hogy több irányból is.

Fekete holló szállt fel most újra az ablakából, hogy folytassa megkezdett munkáját: hírt adjon a lány minden mozdulatáról. A várfal egy árnyékosabb sarkához repült, egészen közel a földhöz, a konyha hátsó bejáratának irányába. És az árnyékból már egy hosszú, szőke hajú, félig szellem nő lépett ki, a szakácsok közül való, de minthogy már nevén is lehet ismerni: Manami. Az fiatal, félszellem szolgáló, aki még nem is olyan régen közeli barátságban állt Rumikoval, és a bizonyos „feljebbvaló szavát nem tűrő” Azukával, aki valószínűleg százszor kitérne hitéből, ha megtudná a háta mögött folyó eseményeket. Sunyi, figyelő arccal tekintett körbe, és surrant be végül hátulról a konyhába, ahol szinte azonnal beleütközött a rá várakozó Nakashimába.

- Halljam, milyen új hírekkel szolgálhatsz felőle? - célzott tökéletesen, hogy a többi szolgáló előtt ne kelljen kiejtenie a nevét, és ezáltal megóvja saját magát is a kérdezősködéstől, és az ezzel járó meglehetősen kellemetlen és lealacsonyító magyarázkodástól.

- A tárnákba sajnos nem tudtam követni, pedig az a gyanúm, hogy az eset érdekesebb része ott zajlott, ugyanis már csak azt láttam, hogy őrökkel hurcoltatta őt az Úr eredeti, palotabeli szobájába, és ott aztán könnyek között üldögélt egymagában. - újságolta fojtott hangon a hírt, és közben huncut mosoly bujkált ajka szélein.

- Tehát Sesshoumaru Nagyúrnak végre sikerült valamilyen módon megtörnie. Ez jó... nagyon jó. Ha így halad tovább a dolog, akkor nem sok gondunk lesz már Azukára. - folytatta a gondolatmenetet Nakashima, Uráéhoz hasonló elégedettséggel, és gonoszsággal.

- A nagy hír az, hogy amíg elrepültem a palota falai mellett, egyik ablakon hangok szűrődtek ki, és az éppen elcsípett mondatfoszlányokból úgy értelmeztem, hogy ma este valami fontos dolog készül: Ikumit, a papot felakasztják naplementekor. - mesélt tovább elégedetten és vidáman Manami, ami már-már annyira visszataszító volt, hogy akik régebbről ismerték, talán nem is gondolták volna, hogy ő az, főleg ekkora jellembeli torzulás után. Tőle már csak a másik nő volt gonoszabb, aki még fel is nevetett a hír hallatán.

- Fantasztikus munka, de lenne még egy kérésem. - vágott azonnal a dolgok közepébe, amint abbahagyta a harsány röhögcsélést.

- Úgy gondolom, sokat már nem veszthetünk.

- A Nagyúr egyre-másra arra gyanakszik, hogy Azukának nem a Minato a családneve, és ha ez valóban így van, akkor ugyebár a származását is ki lehetne deríteni, amiről Urunknak szintén hosszan levezethető képzetei vannak. Szerintem nincs szó semmi különlegességről, de addig nem hagy létezni, amíg nem derítem neki efelől az igazságot. - Nakashima hangja komolyabbra váltott, és mélyen nézett szövetségese szemébe, miközben meg sem próbálta titkolni, hogy ismételten vele akarja elvégeztetni a piszkos munkát.

- Szerintem ez a sejtés nem nevezhető teljes mértékben alaptalan badarságnak. Emlékeim szerint van a lánynak egy fejdísze, amiről érme lóg a homlokára, és az érmébe bele van vésve a család kanjija. - elmélkedett összehúzott szemekkel Manami, és erre a házvezetőnő arca is felderült, hiszen az ügy lassan megoldáshoz készült közel kerülni.

- Meg tudod szerezni?

- Feltűnés nélkül semmi esetre sem... egyenlőre. De amondó vagyok, hogy ha egy hetes határidőben egyezünk ki, akkor megoldhatom ezt a gondot is. Bogarat ültettél a fülembe, így már az én kíváncsiságom is egyre hatalmasabbra nő, és türelmetlenül várom, hogy feltáruljon ez az ügy is. - egy kacsintás kíséretében végül elváltak útjaik, hogy több gyanúsan méregető szem ne szegeződhessen rájuk, hiszen abból már így is kaptak eleget, ez a viszonylag rövid beszélgetésük alatt.

Manami értesülései több szempontból is érvényesnek bizonyultak, de ami legelőször megvalósításra került, az Ikumi napnyugtakori kivégzése volt, melyen minden egyes palota lakónak részt kellett venni, kivétel nélkül, természetesen az Úr parancsára, és minden kételkedés nélkül azzal a céllal, hogy Azuka se találhasson kibúvót a pap halálának végignézése alól. Így, ennek a rendeletnek biztos tudatában önmagától, minden felszólítás nélkül lépett ki a szobájából, mikor már az ég alja vörösösen kezdett izzani, és a bárányfelhők széleire arany keretet futtatott a lemenő nap. Szép is lett volna a táj, ha nem mérhetetlenül borzalmas eseménynek szolgált volna háttérképül ezekben az órákban. A két őr azért a biztonság kedvéért közrefogta a lányt, és úgy sétáltak le a város főterére, a palota többi lakójával együtt, majd mikor mindenki rangja szerint beállt megfelelően a sorokba, lehurcolták a palotából a papot is.

Azuka nem bírt tanítója szemébe nézni, egyáltalán felé emelni a tekintetét, annyira szégyellte, hogy ez az ő hibája, miatta történt minden, a forrófejűség miatt, melyet nagy erőfeszítések ellenére sem sikerült kinevelnie belőle Ikuminak. Hiába, jellemeket nem lehet megváltoztatni egyetlen hónap alatt, legfeljebb csak nagyon rövid időre. Ez történt most is, de az idős pap még sem volt haragos tanítványával, amit persze a lány nem tudhatott, hiszen inkább lehajtotta fejét, és összeszorított fogakkal álldogált az első sorba, ahová Sesshoumaru Nagyúr hivatta, azzal a felkiáltással, hogy papnői megbecsültsége miatt ott a helye, de persze a hátsó szándék most is gonosz, és kegyetlen volt. Mikor aztán észrevette, hogy a szolgáló nem néz felfelé, egy tőle szokatlanul finom mozdulattal tenyerét az álla alá fektette, és megemelte a fejét, hogy ne is nézhessen más irányba, miközben egészen közel hajolt a füléhez, és forró lehelettel társítva halk szavakat suttogott neki:

- Itt az eredménye a hosszas fáradozásának Minato kisasszony! Nézze csak meg jól, úgy sem látott még hasonlót. - a vezetéknevet természetesen minél jobban igyekezett hangsúlyával kiemelni, és közben ismét elvigyorodott, de legalább olyan gonoszan, mint korareggel a cellában, amihez hangja éppen jól passzolt, ezáltal megsemmisítve, sőt pont ellenkezőjére fordítva az eredeti tiszteletteljes hangvételét a magázódó viszonynak.

- Elhiszi nekem Uram, hogy nem is vágytam hasonlónak a látványára? - sziszegte vissza Azuka szúrós, undorodó oldalpillantást vetve a férfira, aki azonban kicsit sem látszott megrendülni ennek hatására.

- Nemcsak, hogy elhiszem, hanem magamtól is pontosan tudtam, ezért gondoltam teszek egy próbát, hátha mégis érdekesnek találja. - folytatta az ártatlannak tűnő szavak egymás mellé sorakoztatását az Úr.

- Ha ilyen jól tájékozott, akkor egészen bizonyosan azt is pontosan tudja már most, hogy nem fogom érdekesnek találni, és végső esetben sem nyeri el a tetszésemet ilyesmit.

- Tudom. - felelt önelégülten Sesshoumaru. - De azt is, hogy magácskának gyilkos egy természete van.

- Én csak szavakkal ölök, de tudok karddal is, ha kikényszerítik belőlem, amihez egyesek már elég közel állnak a palotán belül.

- Nocsak! Nem is gondoltam volna, hogy így megromlott a viszonya a többi cseléddel. - ártatlankodott tovább Nyugat Ura, miközben pontosan tudta, hogy mire céloz Azuka, és azt is, hogy a lány is tisztában van vele, hogy ezzel csak az idegtépésre játszik.

- Akár hiszi, akár nem: így van. - ment bele a játékba a szolgáló.

- Ha rám hallgat akkor megmarad az eredeti szóval ölős módszerénél, merthogy azzal a szívben és a lélekben tud sebet ejteni, ami hatásosabb, mint a testet ütlegelni és kínozni. Pillanatokon belül világos lesz, hogy miről beszélek. - felfele intett fejével, és természetesen kezével is rásegített, hogy Azuka a kívánt irányba forduljon, és végignézze, amint az őszülő pap nyaka köré helyezi a kötelet a hóhér, majd amint hirtelen mozdulattal meghúzza a kart, ami által az áldozat lába nem éri a földet. Egy kötél általi halálra ítélt sorsa a legrosszabb, mert ez a leghosszabban tartó kín, míg feszül a hurok a nyakon, és levegőt már nem kapsz. Még látsz, még érzékelsz egy rövid ideig, de már tudod, hogy meg fogsz halni, és lassan köszönt rád a vég. Hogy megélni, vagy látni szörnyűbb arról vitát lehetne nyitni, de rendkívül felesleges, minthogy a vitában olyanok nem vállalhatnának részt akik már átélték, és ezáltal esetleg mindkét tapasztalattal rendelkezhetnek. Azukának azonban végignézni is éppen elég volt ahhoz, hogy szörnyülködése a tetőfokára hágjon. Látni, amint legkedvesebb tanítóját felvonják az akasztófára, és ott lóg tehetetlenül, míg élete utolsó pillanatában is kapálózva a légszomj okozta kínoktól, majd szeme lassan kidülledtek, és a test élettelenül himbálózott jobbra balra még egy rövid ideig.