Sesshoumaru Nagyúrnak egyetlen nyugalmas pillanata sem volt, amíg Nakashima meg nem érkezett a szobájába. Fel-alá járkálva, minden apró neszre fel-felkapva fejét, zaklatottan, és idegesen próbált ésszerű teóriákat alkotni arról a bizonyos toronyról, amit rémálmaiban sem kívánt látni. Ezerszer, ha nem többször ítélte már önmagát bolondnak az eskü letétele miatt, de mindannyiszor rájött, hogy saját tökélyében egy ilyen hiba akkora foltot ejtene, hogy inkább apja féleszűségének beigazolódását látta az esetben. Hiszen sosem tartotta egészen épségesnek Inu no Tashio elméjét, aki képes volt a gyengeségen, és szánalom magas fokára okot adó tulajdonságokon kívül mást is meglátni az emberekben. Az meg már aztán abszolút csak a tetőfoka a bolondságnak, hogy beleszeretett egy emberszármazású nőbe, sőt mi több, teherbe ejteni sem szégyellte, majd félvér gyerekét megvetni nem volt hajlandó. A maga részéről Nyugat Ura úgy vélekedett, hogy a nőt leghelyesebb lett volna megölni, amint kitudódik terhessége, ha már egyszer a tisztességet, és büszkeséget ily könnyen el is dobta, minden gondolkodás nélkül a szellem férfi.
Gondolataiból az ajtófélfán halkan kopogtató rházvezetőnőr1; rángatta ki. Sesshoumaru kis híján, egy gyengébb pillanatában majdhogynem hálás volt Nakashimának, hogy megmentette a további elmegyötréstől, de még éppen időben észhez tért, így legalább a későbbiekben nem kell majd átkoznia magát e borzasztóan megalázó érzés miatt. Alig egy másodperccel később már beleborzongott csupán a gondolatba is, hogy ilyen ötlet fogalmazódott meg fejében. Nagyot szusszanva fordult szokásos morcosságával az ajtó felé, amit már félre is tolt a hivatott szolgáló, majd amit becsukta a háta mögött, Ura felé fordulva teljes alázattal, jó mélyen meghajolt.
- Hivatott Uram. Miben lehetek szolgálatára? - olvadozó tekintettel, mézes-mázas hangján szólalt Nakashima. Az Úr csupán egy fintorral jelezte nemtetszését, de fontosabbnak találta a hivatás okát, mint azt, hogy pont most nevelje meg a szolgálót.
- Bizonyára emlékszel még arra a cselédlányra, Azukára, akit oly becsmérlő szavakkal illettél a hazatérésem napján rendezett vacsorán. - Sesshoumaru Nagyúr egészen közel sétált a nőhöz, és magában kicsit mulatva annak alacsony termetén, felülről nézett le rá, ezzel is fokozva feljebbvalóságát.
- Igen Uram, emlékszem. - bátortalanul lehorgasztotta fejét, és eltűnt hangjából a kacérság, minthogy reménye meghiúsulni látszott, miszerint a Nagyúr ágyasként rendelte magához.
- Tisztában vagyok minden lében kanál természeteddel, ezért gondolom megmenekülhetek a tegnap előtti események részletezésétől. - folytatta egy hangnemben, unalommal arrébb tekintve Nyugat Ura.
- A folyópartra céloz, Uram? - bátortalankodott tovább a szolgáló.
- Pontosan! Na ugye, hogy nem vagy te annyira együgyű, mint amilyennek képzeltelek. - jelentette ki gonosz féloldalas mosollyal ajkán Sesshoumaru, miközben elsétált az egyre jobban elvörösödő, és égő arcát lefele fordító lány mellett. - Azt akarom, hogy figyeld! - tette még hozzá határozottan, parancsoló hangnemben, hogy még a visszabeszélés, vagy értetlenkedés gondolata is elkerülje Nakashima elméjét. Ilyen szempontból sikeresnek is bizonyult próbálkozása, mert inkább csodálkozás ült ki a nő arcára, miközben maga is a Nagyúr felé fordult, de visszakérdezni nem igazán mert.
- A nap minden órájában, és senki sem tudhat róla? - inkább a küldetésre kész hangot választotta, hátha így nem haragítja magára Urát, mert be kell vallani: ettől félt a legjobban.
- Igen, de az éjjeleket meghagyom, hogy akkor legyen időd végrehajtani a másik feladatodat. Derítsd ki, hogy milyen származású a lány, mert erős gyanúm, és erre a gyanúra megalapozott indokom van, hogy nem az említett Minato a valódi családneve. - éppen elküldeni készült a lassacskán teljesen felháborodó Nakashimát, mikor az mégis erőt véve magán és félelmén, szóra nyitotta száját.
- De hát mégis honnan tudnám feltárni egy jött-ment senkiházi, kis névtelen szolgáló múltját? - kelt ki kissé magából a nő, de hidegvérű nyugalmát igyekezett mihamarabb visszanyerni.
- Rátapintottál a lényegre: azért hangzott így a parancsom, mert elképzelésem szerint egyáltalán nem névtelen, sőt igenis fontos névvel bíró, különben miért lenne oka titkolni? - pillanatnyi hatásszünet közben észrevette, hogy kérdésére még a végén választ találna adni a szolgáló, így inkább gyorsan ő maga folytatta. - És még mielőtt eszedbe ötlene megkérdezni, hogy miből vettem az elméletet, miszerint nem a valódi nevét ismerjük; hát annyit mondok, hogy közöd nincs hozzá. Engem egy cseppet sem érdekel milyen módszerrel dolgozol, kiket avatsz be, és kérsz-e segítséget. Csak és kizárólag azt tartom szem előtt, hogy meg tudod-e szerezni az információt, és hatékonyan figyelni Azukát. Reggel munkához is láthatsz, most pedig elmehetsz! - fejezte be végül a Nagyúr, és már jelképesen hátat is fordított Nakashimának, aki most sietős léptekkel indult útnak szobája felé. Zaklatott volt és dühös, mert úgy gondolta rangja már magasabb attól, hogy vele végeztessék el az effajta piszkos munkát, és az ilyen megalázást, mint a kémkedés. Ura szavának ellentmondani mégsem mert, ellenszegülni pedig nem is próbált, így maradt az egyetlen megoldás: teljesíteni a kiszabott feladatot, méghozzá a lehető leggyorsabban, és legkevésbé megalázó módon számára. Legvégül aztán, mint eszébe ötlött a jó megoldás féloldalas mosolyra húzta száját, gonoszan kuncogott egy kicsit, majd eltűnt szobájának tolóajtaja mögött.

Napfény helyett a reggel borús esőfelhőkkel köszöntött a palota lakóira, így az ébredés még az átlagosnál is nehezebbnek bizonyult, főleg Azuka számára, akit már nem kínzott a kötelesség, hogy Urához igazodjon. Hatalmasat nyújtózva fordult az oldalára, hogy kilásson az ablakon. Ahogy észrevette a felhőket, félrehúzta kissé a száját, nemtetszését kifejezendő, de nem volt lehetősége tovább az időjáráson keseregni, mert figyelmét teljesen elvonta az ablakának külső párkányára leszálló fekete holló, mely mintha befelé leskelődne, úgy fordult a szoba irányába. Néhány másodpercig még aggasztónak találta az esetet, de aztán elkönyvelte csupán a véletlen művének mondván, hogy ha valami olyasmi lenne, amitől tartania kellene, azt biztosan megérezné.
- Jó reggelt gyermekem! - Ikumi lépkedett nyugodtan a szobába, teljes mértékben megzavarva ezzel a gondolatmenetet, és eltüntetve a veszélyérzet legapróbb nyomát is.
- Jó reggelt atyám! Ha ugyan reggel van még és nem aludtam át a délelőttel együtt. - mosolyogva felült ágyában, és úgy követte tekintetével a papot.
- Reggel van még, bár meg kell hagyni nem korai az óra. - egy kis szünetet tartva azonnal a lényegre is tért - Sikerült elhatározásra jutnod, vagy szükségesnek látod, hogy időt kapj még gondolkozásra?
- Az idő olyan érték, amiből nekünk félig szellemeknek is bőven kijut, mégsem látom értelmét a pazarlásának, így én már tegnap este döntésre jutottam. Hajlok az ajánlatra, és kész vagyok kitanulni mindent, amit egy papnőnek tudnia kell. - felelt végül Azuka, a maga körmönfont módján, de Ikumi pontosan értette minden szavát, és el is mosolyodott azokon. Örült a döntésnek, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy biztonságban tudja a lányt. Kár is lenne érte, ha bölcsességének a makacssággal fonott kötél vetne véget, melyet Sesshoumaru Nagyúr kész nyaka köré rendeltetni, mikor megelégeli a szemtelenséget. Jóindulatú hátsó szándéka is volt természetesen az atyának, ugyanis elhatározta, hogy megtanítja Azukát megbocsátani és tisztelni, ránevelni a szelídségre még akkor is, ha ez egyenértékű feladat egy vadonban elfogott oroszlán dédelgetésével.
- Örömömet nemigen tudnám szavakban kifejezni most, hogy ezt a választ adtad. Készítsd hát el magad lányom, és innentől számítva a harmadik emeletig meg se állj. - kisétált az ajtón lassan, nyugodtan, úgy ahogy érkezett, mintha nem lenne már kora hanyatló, és nem számítanának életében a percek, vagy akár másodpercek.
Azuka úgy is cselekedett, ahogy azt a pap mondta neki, majd felsétált három emelettel magasabbra, hogy ott megkezdje papnői leckéit.
Egy szolgálólánnyal több vagy kevesebb mit sem számított a kastély lakóinak életében, így egyetlen pillanatra sem állt le a sürgés-forgás még az újabb rejtélyes eltűnés után sem. Látszólag nem igazán foglalkoztatott senkit a kérdés, hogy vajon mi történt, de természetesen a mély csönd leple alatt hatalmas zaj tombolt. Nakashima első látogatása az Úrnál a feladat végrehajtásának elkezdése után, nem volt túl szívderítő:
- Remélem csak és kizárólag úgy mersz elém állni, hogy valamilyen információval szolgálsz. - jelentette ki a Nagyúr morogván, és fenyegetően.
- Információval éppen szolgálhatok, de azt hiszem azok után, hogy elmondom ezeket, inkább azt kívánja majd Uram, hogy bárcsak tudatlanul álltam volna ön elé. - sóhajtott a nő, majd fürkészte Sesshoumaru egyre elsötétülő arcát, amint átfutott rajta a méreg és a kíváncsiság érzése párhuzamosan.
- Abban viszont biztos lehetsz, hogy ha nem szólalsz meg három másodpercen belül, felakasztatlak. - kelt ki magából lélekben, de hangja azért még viszonylag nyugodt maradt, mivel ez is éppen elég volt a szolgáló halálra rémítéséhez.
- Azuka már jobb állapotban van, ugyan még mindig elég sovány, de már egészségesnek tűnik. Értesüléseimnek ez a jobbik oldala, a rosszabbik viszont az, hogy papnőnek készül tanulni, sőt talán az atya már el is kezdte az oktatást. - ezen a ponton bekövetkezett Sesshoumaru Nagyúr életében néhány olyan pillanat, amikor azt sem tudta, hogy mit mondjon, vagy tegyen. Legszívesebben helyben megfojtotta volna Nakashimát, aki azonban nem tehetett a dolgok alakulásáról, és ha őt elteszi láb alól, akkor nem igazán találna mást, akire rábízhatná a gazdátlanul maradt feladatot. Így a nő életét megkímélte ugyan, de azt már tudta, hogy ez nem maradhat büntetlenül.
- Amíg nem visel papnői ruhát, addig nincs miről beszélnünk. Jelentsd nekem, hogy mi történik az északi toronyban, minden este ugyanebben az időpontban. - parancsolta végül, majd a szolgálólány kilépett az ajtón.
Azóta már eltelt másfél hónap, de semmi jobb, vagy rosszabb hírrel nem tudott szolgálni a megbízott, arról pedig még csak sejtése sem volt, hogy egyáltalán milyen úton elindulva jöhetne rá Azuka valódi családnevére. Már ha egyáltalán megéri keresni, és nem rosszak a megérzései a Nagyúrnak. Ez persze az első olyan kétely, amit illik kizárni, főleg, hogy fejvesztés terhe mellett hangoztatható csupán. Az Úr szavainak megkérdőjelezése főbenjáró bűn a palota falain belül, meg persze azon kívül is, de ott kisebb a valószínűsége, hogy kitudódik mivel nem figyelik minden pillanatban a munkásokat. A szolgálók viszont egyetlen szót sem ejthettek el anélkül, hogy másnapra ne tudott volna az esetről minden egyes lakó.
A hosszú ideje tartó eredménytelen várakozás után úgy döntött végül Sesshoumaru Nagyúr, hogy keményebb eszközökhöz folyamodik, így hirtelen elhatározásból szobájába rendelte a megszeppent, és kicsit zavarodott Rumikot, aki kevesebbet tudott tulajdon lánya jelenlegi helyzetéről, mint páran mások a kastélyban. Tisztelettudóan, pont időben jelent meg a lakosztályban, és meghajlás után már csak azt várta, hogy megtudja miért is hívták.
- Tudod-e Rumiko, hogy mi történik most a lányoddal? - tette fel végül teljes nyugalommal első kérdését Sesshoumaru, de oda sem fordult a szolgálóhoz, csak bámulta az erkélyajtó félfájának dőlve az északi tornyot, elmerengve azon, hogy mi történhetik odabent. Figyelmét elvonta egy fekete madár, egy holló, mely már hetek óta ott körözget folyamatosan egyik ablakból a másikra szállva.
- Fogalmam sincs, és kérem Uram, ha ön tud valamit értesítsen róla. - könyörgött aggódva a nő.
- Neked nincs jogod semmit sem kérni tőlem, és nekem nem áll szándékomban tenni bármit is. Viszont én fogok kérdezni, és ha nem adsz őszinte választ, mész a palota börtönébe. - jelentette ki a Nagyúr, kegyetlenül, de még mindig nyugodtan, lassan visszafordulva a szoba felé.
- Természetesen Uram.
- Engem nem érdekel, hogy hol van most a lányod, és mit csinál, de azt tudni akarom, hogy mi az igazi neve! - mézarany szemei vészjóslóan megvillantak.
- Nem egészen értem mire céloz ezzel Uram, elvégre a lányom be lett mutatva a palotában. - értetlenséget színlelve ügyesen játszotta szerepét Rumiko, saját érdekeit nem tartva szem előtt, Azukát védelmezve.
- Be lett mutatva, de én tudom, hogy nem Minato a családneve!
- Mi más lenne? Hiszen engem is így hívnak.
- Csakhogy az apa után szokás elnevezni a gyereket!
- Azt sem tudom, hogy hol van, vagy mi lett az apjával. Miért adtam volna neki azt a nevet? - kelt ki magából Rumiko, de Sesshoumaru Nagyúr csupán egy féloldalas gonosz mosollyal nyugtázta ezt, mert már az első pillanattól kezdve tudta, hogy merre billen a mérleg.
- Hjajaj, sosem hittem volna, hogy te leszel az, aki hazudni fogsz nekem. El kell ismerjem, már kezdtelek megkedvelni, és majdnem azt is elnéztem neked, hogy nem tudtad megnevelni a lányodat. Nem csak anyaként, de szolgálóként is kudarcot vallottál. Két hét börtönbüntetés lesz "jutalmad". - közölte döntését az Úr, és tüntetőleg el is fordult a sírva fakadó nőtől, akit most az ajtó előtt álló fegyveresek hurcoltak el, és zárták föld alatti cellájába, ahonnan jól tudta: nincs menekvés. Ebből a börtönből, még soha senki sem került ki élve, mert akármennyi időre ítélték is el, egy bizonyos volt: szabadság helyett a halál vár rá, és minél hosszabban kell ülnie a börtönben, annál tovább élhet. Könnyei folytak csendesen, és így dőlt neki a falnak csendben, és lassan, mintha nem akarná megzavarni a halál csöndbe burkolódzó tárnát. Mozgolódást hallott az ajtó felől, ahonnan őt is ide hurcolták, ezért ha fejét nem is fordította arra, de fülét hegyezte, hátha meghall valami fontosat, vagy egyszerűen csak érdekeset. Két tiszt alakját lehetett felfedezni végül a fénnyel hátuk mögött, mint fekete sziluetteket.
- Igaz, hogy a Sesshoumaru Nagyúr Nyugathoz akarja csatolni a déli tartományokat is? - kérdezett az egyik, de nem éppen az érdeklődés magas fokával.
- Teljes mértékben igaz. Csak azt nem tudjuk még, hogy mikor indulunk, de én egy hónapnál nem jósolok több nyugalmat. - felelt a másik, míg mindketten elindultak a folyosón, és bár egyre kevésbé lehetett hallani őket, Rumiko mégis figyelt, hogy a fontos információkat elcsíphesse.
- Te csak ne jósolgass semmit! A legbiztosabb ha hallgatunk, és várjuk a fejleményeket... - ezen a ponton már nem is bánta, hogy a hangok elhalóbbá váltak, és nem lehetett már kivenni, hogy miről folyik a szó, mert létkérdésről már nemigen beszéltek. Valamiért úgy érezte, hogy ezt tudatnia kell lányával, bár nem egészen értette maga sem, hogy miért gondolja így.

Másnap reggel Ikumi atya sietett tanítványa szobájába, és még felébreszteni sem restelkedett, mert a hír közlése nem tűrt halasztást.
- Ébredj gyermekem, kérlek! - rázta meg kissé a lány vállát, aki lassan hátára fordulva hunyorgott felé.
- Baj van atyám? Mi történt? - hirtelen felült, amint észrevette, hogy a pap egészen sápadt, és remeg a keze.
- Lányom, nagyon rossz hírt hoztam ezen a korai órán: tegnap este Sesshoumaru Nagyúr börtönbe záratta édesanyádat két hétre, hazugság vádjával. - ezeket hallva Azuka azt sem tudta hirtelen, hogy mit mondjon, tegyen, vagy hogy inkább mint lenne helyes tenni. Szája is tátva maradt, mintha szólni szeretne, de képtelen volt hangot kiadni. Néhány perces döbbenet után kezdett végre tisztábban gondolkodni, és hirtelen feltekintve az atyára szólalt meg:
- Segítene nekem?
- Amennyiben az én segítségem megfelel.
- Csak adja ide nekem kérem a papnői ruhákat. Ha azt viselem, nem bánthatnak a palotában, és a börtönbe is büntetlenül mehetek. - kérlelt és érvelt Azuka mégpedig a reakciókból tűnően eredményesen.
- Kövess gyermekem! - több sem kellett a lánynak, hogy Ikumi után induljon, majd mikor megkapta a ruhákat fel is öltötte azokat.
- Érdekes: ez a madár azóta szokott ide, hogy te itt vagy. - jegyezte meg az atya, mikor az ablakhoz sétált, hogy nézelődéssel töltse az időt, amíg a lány felöltözik az erre a célra felállított paraván mögött.
- Ez nem egy madár. - összeszűkített szemmel lépett közelebb Azuka is, hogy jobban megszemlélje.
- Akkor mi más?
- Egy alakváltó, ha az én véleményemre támaszkodik atyám, csak tudnám mit keres itt, és ki az. - jegyezte meg a szolgáló, míg sarkon fordulva indulni készült.
- Visszatérsz még? - fordult utána a pap.
- Az attól függ mit tudok meg édesanyámtól. - azzal el is sietett az ajtó felé, melyen kicsit több mint egy hónapja hozták a toronyba. Vadan, neveletlenül, és könyörtelen gyűlölettel, most azonban úgy lépett újra a palota márványkövére, hogy képes volt megbocsátani, mosolyogni, szeretni, elfogadni, és nem haragos szívvel fordulni azokhoz, akik eddig vétkeztek ellene, de múltját el nem feledhette.
Korán volt még, kevesen sétálgattak még csak a folyosókon, viszont azok szívesen megbámulták mindenki más helyett is, melyet főleg papnői viseletének lehetett betudni. Emelt fővel, sietős léptekkel indult a börtön felé, mit sem törődve a körülötte megálló élettel, és egy nővel, kinek szeme most rászegeződött, de nem túl sokáig, hogy mihamarabb el tudja vinni a hírt Urának. Levegő után kapkodva sietett aztán az emelet felé Nakashima, hogy az utolsó szóig beszámolhasson arról, amit látott. Halkan, bátortalanul kopogtatott, és csak azért nem félt az akasztófától, mert olyan hírrel szolgálhatott, ami megéri még a korai ébresztést is, habár szívének verése ki-kihagyott, amikor a Nagyúr elé állva kellett magyarázkodnia.
- Bocsásson meg kérem Uram, hogy ilyen korán zaklatom, de olyasmit láttam, amit mindenképpen közölnöm kell önnel. - hadarta a szolgáló, a férfi reakcióit figyelve, aki mindössze felvonta egy picit szemöldökét, és nagyot szusszantva, minden érdeklődés nélkül szólalt meg:
- Akkor hadd halljam hát, de ajánlom, hogy valóban érdemes legyen a szóra!
- Nincs még öt perce sem, hogy láttam végigsietni a kastélyon Azuka Minato szolgálót, papnői ruhában. - kis hatásszünet után, még tetézni igyekezett szavait - A tárnák felé tartott, sejtésem szerint édesanyjához a börtönbe. - Sesshoumaru Nagyúr azonnal felkelve ágyából sietett a ládához, melyben ruháit tartja.
- Tűnj innen, de villám gyorsan! - kiáltott rá a megszeppent Nakhasimára, aki futva távozott, amint magához tért néhány másodperces döbbenetéből. Abban reménykedett, hogy dicséretet kap majd a munkájáért, ehelyett még ő vitte el a dühroham első felének kitöréseit.
Nyugat Ura pedig villámgyorsan magára kapkodta ruhadarabjait, és fortyogó gyűlölettel indult útnak a börtön felé. Amint kilépett a szobából, a fekete holló is elszállt az ablakból.