Keserű hajnalra ébredt fel a szívem,
Összetörten álltam a hűvös szélben,
Vártam, hogy eljöjj, hogy gyengéden átölelj,
De Te nem jöttél, nem kell, tovább színlelj.

Azt mondtad szeretsz, hogy az egyetlen vagyok,
Akit, mikor látsz, a szemed felragyog.
Hogy én vagyok a társad, és hogy nem kell más,
Az egész nem volt, csak hazug vallomás.

Érzed, amit én? A szűnő szívdobbanást?
Hallod-e a lezúduló kőomlást?
Ez vagyok hát én, csak egy egyszerű bolond,
Mint egy bohóc, akit elnyel a porond.

Elhagytál másért, de ő mit adhat Neked?
Mit kínált? Gondtalan, könnyű életet?
Pénzt, vagy csillogást, netán igaz szerelmet?
Tudd hát meg! Senki más így nem szerethet!

Eldobtál, akár egy piszkos, régi rongyot,
Mikor lettél ily átkozottul romlott?
Nem adtam tán meg mindent, mit tőlem kértél?
Hogy hihettem el, hogy egyszer szerettél?

De ennek most már vége, nem hagyom magam!
Kárhozott legyek, mert szívem nyugtalan.
Keres majd mást, aki őszintén szereti,
Aki a hidegben is átöleli.

Fáj, ami történt, de tudod, nem is bánom.
Inkább törjön rám őrjítő magányom,
Mint olyannal legyek, ki kihasznál, megvet,
És elérhetetlen álmokat kerget.

Sok még a dolgom, így kár fecsegnem Veled,
Lesz jobb Nálad, aki őszintén nevet.
Aki mosolyt fakaszt, ha szomorú vagyok,
És mellettem marad, amíg meghalok.