Miután jól megtömöm magam July húslevesével, még vagy két-három órát marháskodunk, majd hazaindulok. Elmúlt négy és lassan bandukolok, gyönyörködve az erdőben. Már félúton járok, mikor elkezdek azon gondolkodni, hogy vajon miért nem kértem Frank segítségét a visszajutásban. A francba: Frank!
Totál kiment a fejemből, hogy szóljak neki! Ááá, ide a lapátot, hadd ássam el magam!
Jókedvemhez az időjárás is csatlakozik, s most szakadó esőben araszolok a villa felé. Igen, igen, araszolok. Minek siessek? Így is, úgy is elázok… akkor meg? Ami meglepő, hogy kis postásunk még mindig nem jön visszafelé…
Végül is lehet, hogy Bob szólt neki a tudtomon kívül, s eleve nem is jött el. Hogy erre nem gondoltam hamarabb? Olyan idióta vagyok, pedig száz, hogy ez történt! Vigyorogva, egyre nagyobb és biztosabb léptekkel haladok visszafelé, mert azon kívül, hogy magyarázatom teljesen meggyőzött, az esőt is kezdem unni.
Mosolyomat csak a villa előtt álló motor fagyasztja le. Nem lehet igaz! Iderángattam, ő meg most élvezheti Barbie és kis patkánya társaságát – tiszta diótörő. Ráadásul amilyen sár van, már haza sem mehet. Nyugodtan a homlokomra írhatnám csupa nagybetűvel, hogy csótány! Bár ez sértő lenne a fiúkra és a fogadóra nézve…
Mély levegőt véve haladnék tovább az ajtó felé, ha a természet nem gondolná úgy, hogy büntetésképpen belém kell rúgnia. Egészen pontosan inkább elgáncsolnia. Szépen elnyalok a sáros úton, s sóhajtva próbálok felállni. Végigpillantok magamon, s megadóan veszem tudomásul, hogy a farmerom hátsó része, valamint kezeim, melyeken támaszkodtam, erős sárréteggel borítottak. Hmm, iszappakolás… egy csomó nyanya költi erre a férjétől kicsalt pénzét, én meg ingyen megkapom. De akkor miért is nem tudok örülni ennek?
Elmélkedésem közben már az ajtóig jutok, ám mielőtt benyitnék, kitárul előttem Sebastian jóvoltából. Fogadjunk, hogy a kis ablakon keresztül nézte végig szenvedésem!
- Kisasszony, kérem fáradjon a dolgozóba! – Kiguvadt szemekkel meredek a vén csókára. Mégsem láthatott az előbb, ha ezt kéri tőlem. Sőt, valószínűleg még most sem lát... – Mr. Farrol ott várja.
- Köszönöm, hogy szólt, de először is meg kell találnom a postást. – Bocsánatot kell tőle kérnem, minél hamarabb! Bár kinézetemre gondolva lehet, hogy van sürgetőbb dolgom is. – Vagyis azt hiszem először át kell öltöznöm és csak utána kell megtalálnom, de ez most lényegtelen. Tíz percen belül ott vagyok. – Már el is rohannék szobámba, de megállít.
- A fiatalúr szigorúan kérte, hogy mihelyst hazaér, menjen be hozzá. És az Ön által keresett személy is vele van. – Döbbenten nézek rá, s még csak most veszem észre szomorú tekintetét. Mi a…?
- Sebastian, elmagyarázná, hogy mi folyik itt? – Már épp mondókájába kezdene, mikor egy hűvös hang megakadályozza. Naná, hogy a főnök…
- Köszönöm Sebastian, hogy szólt a hölgynek. Elmehet. – Még egy utolsó segélykérő pillantást vetek kedvenc inasomra, mielőtt hátat fordítva elsietne. Valaki árulja már el, hogy mi folyik itt? Már megint mit tettem?
- Kérem kövessen, Ms. Jordan. – Ő is elfordul tőlem, s én némán megyek utána. Miért magáz már megint? Ááá, én mindjárt megőrülök!
Belépünk a dolgozóba, s Frankot látom meg először. Hátranéz a fotelből, s szeme vészesen hasonlít az öregére. Hirtelen eszembe jut valami, s megdermedek. A jégcsákány-szemű most halad el mellettem, s hellyel kínál. Én mennék is, ha nem nőttem volna a szőnyegnek azon részéhez, melyen perpillanat állok.
- Köszönöm, de jó lesz így is. – Elfulladó hangom elárul, s ő gonoszan mosolyodik rám az asztal másik végéből.
- Tudja, amíg Ön nem volt itthon, kellemesen elbeszélgettünk Sebastiannal és Mr. Smith-szel. – Ki a halál az a Mr. Smith? Jaaa, a postás! Megártott a sárfürdő… - Sajnálhatja, hogy lemaradt! Be kell vallanom, Önről is szó esett. Egészen pontosan Ön és Ms. Stone kapcsolatát vitattuk meg. – Szünetet tart, s ha lehet, az eddiginél is mélyebben fúrja hideg tekintetét enyémbe. Tud mindent, ez már világos, úgyhogy nincs mit tenni: mentem a menthetőt, s viszem a balhét. – Azt hiszem jobb, ha a többit négyszemközt beszéljük meg. – Frank már éppen ellenkezne, mikor végre erőmet összegyűjtve megszólalok.
- Köszönöm a segítséget Frank, és sajnálom, hogy iderángattalak. – Na meg azt, hogy belerángattalak… – Majd később találkozunk. – Bűnbánóan lehajtja a fejét, s köszönés nélkül lép le. Valószínűleg elszólta magát Julyról, mikor értem jött. De ha nem lettem volna felelőtlen, az egész meg sem történik. Bravó Einsteinkém! És még én szólok be a szőkének? – Úgy sejtem, már döntöttél az ügyben. – Nem tudom újra magázni, egyszerűen nem megy. - De mielőtt még meggondolatlanul cselekszel, hadd mondjam el a védőbeszédet. – Közbevágna, de nincs akkora mázlija, hogy levegőt vegyek mondókám befejezte előtt. - Az egészet én találtam ki. Se Julynak, se Sebastiannak nincs köze hozzá. July nagyszerűen vigyázott a gyerekekre, s ha te egy semmiség miatt képes voltál kirúgni őt, akkor viseld a következményeket. – Az oxigénhiányt gyorsan próbálom csökkenteni, de nem eléggé… Nyamvadt levegő! Tudod, mikor írok hozzád ódát legközelebb!
- Semmiség? – Felemelkedik a székből, s két kezével az asztalra támaszkodva dől egy kicsit felém. Ha nem ragadtam volna ide, akkor tuti, hogy már kihátráltam volna az ajtón. - Nem nevezném semmiségnek, hogy az egyik keresztgyerekemmel smárol, miközben rá se hederít a másik kettőre! Amúgy sem akarom, hogy valami könnyűvérű liba vigyázzon a…
- Na idefigyelj! – Nem bírom, ha a barátaimat sértegetik, s előbbi mondata épp elég löketet adott arra, hogy végre megmozduljak. Sajnos ahelyett, hogy húznám a nyúlcipőm, felé indulok, s egyik öklömet az asztalra helyezve igyekszem leutánozni testtartását. Én egy barom vagyok! – Engem nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam, a stílusomról, vagy a viselkedésemről, de ne merészelj ilyen hangnemben beszélni Julyról! Hiszen nem is ismered! Ő az egyik legintelligensebb nő, akivel valaha is találkoztam. Remek érzéke van a gyerekekhez és jobban törődött a keresztgyerekeiddel, mint te magad. Eddig ráfoghattad a távolságra, de most, hogy egy fedél alatt éltek, be kell látnod: az égvilágon semmit sem tudsz róluk! Mert ha ismernéd őket, akkor tudnád, hogy mennyire megkedvelték Julyt. Vagy tudnád, hogy Max és ő komolyan szeretik egymást! Vagy ha egyszerűen csak vennéd a fáradtságot, hogy egy kicsit megismerd a barátnőmet, akkor rájönnél, hogy utálja a gazdag ficsúrokat, s sosem kezdene eggyel sem, ha nem lenne fülig szerelmes az illetőbe!
Ajkai elválnak, s mielőtt még megszólalna, kiegyenesedem. Ezt nem kellett volna. Lehet, hogy most lőttek July esélyének is. Miért nem tudok gondolkozni, mielőtt megszólalok? Lehajtott fejjel hátrálok két lépést, majd megállok.
- Összepakolok, s ma este még elbúcsúzok a többiektől. Holnap reggel elhagyom a házat, addig kérlek gondold meg, hogy visszaveszed-e Julyt. Viszlát. – Kilépek az ajtón, nem várok válaszra. Minek?
Szobámba csoszogok és elkezdek hajtogatni. Miért nem bírom visszagyömöszölni a cuccaimat? Ráadásul a holnapi ruhámat már sikerült a táska aljára suvasztani. Na akkor kezdjük előröl.

Fél órával és öt sikertelen pakolási stratégiával a hátam mögött végre sikerül minden lényeges dolgot az utazóba varázsolnom. Ide a Nobel-díjat!
Francba, a papucsomat is el kellene most tennem. Na jó! Most megtaposom az egészet és egyszerűen benyomom a mamuszt. Taposási kísérletemet csupán egy halk kopogás zavarja meg. Biztos Sebastian az, mert más nem nagyon venné a fáradtságot. Kiordítok egy „szabad”-ot, s az ajtónak háttal állva szemezek továbbra is az ágyamon tehénkedő, megtömött táskámmal és mamuszommal.
- Látom, már be is pakoltál. – Ledermedek a meglepetéstől, és nem csak azért, mert a főnököm lépett be a szobába. Újra tegezni kezdett, s valami más is megváltozott. Már nem egy pszichopata sorozatgyilkos dühe érződik hangszínén… sokkal inkább a ma hajnali kedvessége. Nem fordulok meg, csak némán várom, hogy elmondja, amit akar.
- Csak azért jöttem, hogy szóljak: meggondoltam. Holnap reggeltől visszaveszem Julyt, s ha megfelelőnek ítélem a gyerekekkel való bánásmódját, nem is keresek mást. Jó utat holnap! Viszlát! – Nem vár választ, akárcsak én az előbb. Behúzza maga mögött az ajtót, s elmegy. Pedig lenne mondanivalóm. Először is, hogy July már bizonyított. Másodszor, hogy engedje őt és Maxet a saját útjukat járni. Harmadszor pedig az, hogy köszönöm…
Megkönnyebbülhetnék, hiszen minden bejött: kirúgattam magam és July is visszakerült. De akkor miért érzem úgy, hogy egy mázsás víziló tehénkedik a mellkasomon? Talán… mégis…