Már a konyhában vagyunk, bár nem igen emlékszem, hogy kerültünk ide. Én csak követtem Julyt. A megfojtásáról pillanatnyi hasznossága miatt lemondtam. Egy bárszékhez hasonló tákolmányon figyelem, ahogy elém teszi a fél hűtőt. Na igen, ismer.
Próbál faggatni az előbb felsorolt állatkertről, de én makacsul hallgatok. Mondjuk, egy fél csirkével a számban nehéz is lenne csevegni. A pusztító hadjáratom után felállok és felhúzom egyik szemöldököm Julyra nézve. Ez nagyon bejött, mert elfordulva indul meg remélhetőleg ágyam felé. Hogy miket nem tanulhat az ember egy vonaton? Azt hiszem, indíthatnánk belőle egy kurzust: A megfélemlítés alapjai. Röpke 4 óra Marg néni előadásában és nincs, aki ellent tudna állni neked. Elmélkedésem közben barátnőm kinyit egy ajtót és szabályszerűen betol rajta. Azt hiszem megsértődött, hogy nem mondtam semmit, mert az ajtó becsapódik mögöttem. Ezzel most nem tud meghatni, mert álmaim netovábbja előttem helyezkedik el. Csillogó, szemekkel nézem az egyszerű, szimpla ágyat, s azon se csodálkoznék, ha szívecskék szállingóznának a fekvő alkalmatosság felé. Vééééégre! Nem tudom, hogy melyik szobában, vagy szárnyban lehetek, vagy hogy milyen a szoba többi része, ugyanis már csukott szemmel zuhanok „kinyuvadt béka” - pózban. Ez az!

Mennyei boldogság. Lassan nyílnak szemeim, s realizálom a helyzetet. Nem a koliban vagyok. Hmm, olyan jól nem sikerülhetett a félévzárónk, hogy másnál kössek ki…VÁÁÁÁÁ! Úgy ülök fel az ágyamból, mint akibe 220-at vezettek. A tegnapi nap szürreális eseményei eléggé sokkoltak, így visszagondolva. Lassan pihegve nyugszom meg, majd szétnézek. Hmm, egy szép kis szoba. Az ajtótól nem messze, arra merőlegesen helyezkedik el az ágy. Közvetlenül a fal mellett áll, s felette egy narancsos színű, függönnyel takart ablak van. Az ajtótól jobbra fordulva egy kicsit távolabb helyezkedik el az íróasztal, amit egy másik, nem behúzott függönyű ablak világít meg. Per pillanat ez mind a hátam mögött helyezkedik el, így úgy döntök, nem csavarom ki jobban a nyakam, inkább visszafordulok. Az ágyam mögött egy, az asztalhoz hasonlóan egyszerű, fából készült szekrény foglal helyet. Ha lenne benn egy-két személyes holmi, egészen otthonos lakhely lenne sárga falaival.
- Ááá, hát ébren vagy? – July nyitott rám, s csillogó szemei egy kicsit megnyugtatnak. Úgy látom örül, hogy itt vagyok.
- Jó a megfigyelőképességed. De áruld el: miből jöttél rá? A nyitott szemem, vagy az ülő testhelyzetem volt feltűnő? – A gúnyolódást nem hagyhatom ki, mert akkor még meggyanúsítana, hogy nem is én vagyok.
- Tegnap már bebizonyítottad, hogy tényleg te vagy az, úgyhogy nem kell fáradoznod. – Egy rugóra jár az agyunk… vagy inkább csak simán átlát rajtam. – Gyere, megmutatom a zuhanyt és utána reggelizünk. – Újabb áramrázásos tünet jelenik meg rajtam, csak most egy vigyorban és egy ágyról való felpattanásban nyilvánul meg.
- Gondolatolvasó vagy.
- Nem igazán. Csupán ismerlek. – Felnevetünk mindketten, s az előbb említett helyek felé navigál. Most van időm és erőm körbenézni. Hogy azt a……..! Na jó, mivel foglalkozik az öreg? Mert én is olyan állást akarok, amivel egy ilyen vityillót húzhatok fel az erdő közepén!



12 óra alvás, egy frissítő zuhany, egy kiadós reggeli és egy három órás beszélgetés után újra az ágyamon fekszem… zombiként. Elfelejtettem említeni, hogy ez az üzemmód akkor is bekapcsol, ha túlterhelik az agyamat. Egészen egyszerűen túl sok megemészthetetlen információt szereztem July beszámolója alapján. Feltornászom magam és levetődök az asztal elé egy, a táskámból kikotort füzettel és cerkával. A legjobb értelmezési technikám, hogy felvázolom az eseményeket. Mások rajzolásnak hívnák a folyamatot, de ők tudnak rajzolni… Na lássuk, mi is derült ki eddig:

1. Az első kölyök a háromból: egy hat éves, „Dennis, a komisz” jellegű tacskó, aki anakondát tart. Csodálatos mestermunkámmal a papír sarkába varázsolok egy töpszli pálcikaembert, s elé egy hullámos vonalat. Mit nekem Picasso?
2. A második: egy tizenöt éves, már pasi-gondokkal küszködő, elkényeztetett hercegnő. És hogy mi a gondja ilyen idősen a pasikkal? Ugyanaz, mint nekem és még jó párunknak a bolygón: MINDEN! Az első és legfontosabb, hogy nincs. Aztán aki jelentkezne önként, az béna. Aki meg nem jelentkezik – pedig megfelelne-, az egészen egyszerűen megfejthetetlen és érthetetlen. Lenézek a lapomra, s büszke mosollyal konstatálom, hogy a mini Luciferünk mellett egy kicsit magasabb, szoknyás pálcikaember áll hajjal és koronával a fején.
3. És a lényeg: az utolsó lurkó egy huszonkét éves srác… vagyis pontosan két évvel idősebb nálunk. Azt hiszem ez az oka annak, hogy már egy jó ideje villog előttem a FATAL ERROR felirat csupa piros betűvel. Mégis mi a jó életnek egy huszonkét éves srácnak pesztonka? Jó-jó, lenne tippem, de az ellenkezne az utolsó ponttal, valamint July erkölcsi normáival.
4. A kulcsinformáció: July odáig van az utolsó kölyökért (bár lehet, hogy nem kellene így szólítanom egy nálam idősebb fiút.). Persze nem vallotta be, de sikerült leszűrnöm dicshimnuszaiból, hogy ez a bizonyos Max, azon kívül, hogy egy félisten, viszonozza az érzéseit is. Már majdnem megfulladtam a July rózsaszín ködje okozta szmogban, mikor kiderült, hogy miért is kaptam azt az e-mailt.
5. A grátisz: az a vén trotty hazautazott meglátogatni kis védenceit és rájött, hogy July és Max nem közömbösek egymás iránt. Mondjuk nem volt nehéz dolga, hiszen épp javában csókolóztak, mikor betoppant. Ennyit a „majd mindent szépen palástolunk” tervükről… De miért kellett annyira kiakadni, hogy a barátnőmnek repülnie kell a munkájából?

Végignézek idő közben befejezett mesterművemen. Briliáns. A kis királykisasszonyunk mellett ott virít egy nagyobb pálcikaember, akit bárgyú vigyorral ajándékoztam meg. Eleinte mellé szántam a Julyt mintázó kis ábrámat, de úgy döntöttem, hogy kettejük közé egy cikcakkos villám kíséretében egy alacsony, botra támaszkodó, szakállas izét teszek. Na igen, ez lenne a nagybácsi. Az a hólyag. Gonosz vigyorommal felszerelkezve kiegészítem a képet. Mivel már én is belegabalyodtam a történetbe, csak nem hagyom ki a lehetőséget… így tehát a kép befejezett verzióján már angyalkaként lebegek a tata felett és éppen egy mázsás sziklát próbálok ráejteni. Mondanom sem kell, hogy összes művészi vénám beleöltem… de akkor miért hasonlít az egész valami absztrakt elefántra?